Vissza az Öbölbe

Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás. Nagyon sokadik iráni nyaralás, 1. rész.

Sok időre érkeztem Iránba, magam sem tudtam mennyire, de két hónap alá semmiképpen sem terveztem az ottlétet. Volt egy kötelező kör, egy maraton szervezése Sirázban (erről majd később), meg egy erősen ajánlott, ami a Perzsa-Öböl szigeteinek laza bejárását és kiváló fényképek készítését tűzte ki célul. Ezen kívül volt két olyan hely, amit régóta szerettem volna látni. Bár ha jól belegondolok, volt az öt is, vagy inkább hat, végül minden helyet megpróbáltam elengedni. Irán túl nagy, a távolságok túl nagyok, az időm rendszertelen, én pedig ezer év összefolyó munka után egy dolgot nem akartam: tervezni és azt végrehajtani. Csak a kérdések gyűltek folyamatosan. Hol is van az a kőfaszos rét? Tényleg traktort mosnak a helyi Pamukkale

medencéiben? Mikorra fejezik be a földrengés által lerombolt Bam újjáépítését? Mahan tényleg tök jó hely? Valóban van olyan sivatag, ami nincs tele nejlonzacskókkal? Az Öböl egyik szigetén lévő sóbarlangba tényleg be lehet menni szárazon, vagy csak víz alatt? És végül a legfontosabb: vajon működik a „minden nélkül megérkezem és azonnal kapok vízumot” rendszer?

Működött. A maraton után pár nappal éjszakai buszon ültem Bandar-e Abbasz, az Öböl egyik nagyvárosa felé, ahonnan át tudok hajózni Qeshm szigetére. Itt már jártam úgy 8 éve, annyi maradt meg, hogy feltétlenül vissza kell térnem. Barátaim, Peti és Nati előre mentek Sirázból, a következő egy-két hetet közösen terveztük eltölteni. Rutinosan már csak éjszakai VIP buszra veszek jegyet, azon elég jól lehet ájulni a fotelben, van hatalmas fülhallgatóm és párszáz óra blekkmetálom, úgyhogy a buszon üvöltve vetített legrázósabb iráni sorozatokat is gond nélkül átalszom.

Reggel Bandarban már csak az izgatott egy kicsit, hogy 10 dollárom maradt, amiből vettem egy kompjegyet, majd a maradékból egy teát meg egy jégkrémet a rendkívül lerobbant és már április közepén tűzforró Qeshm cityben. Petiék 100 km-re innen egy faluban, de hogy odajussak, pénzt kellene váltani. Próbálkoztam pár hellyel, mind zárva, egy fószer elvitt egy bankba, ahol nem váltanak, a bankos elvitt egy váltóhelyre, ahol visszahívtak délre. Reggel 9 volt. Közben Peti hívott, hogy a szállásadójuk talált valakit, aki elvisz, hol vagyok. Öt perc múlva egy piros Hiluxból kiszólt egy helyi csávó, hogy hé miszter, és már robogtunk is a falu felé ötödmagammal. Mivel pénzem nem volt, a szállásadóm, Asszad fizette a helyi tarifát, az 5 eurót a 100 km-ért.

Qeshm egy geológiai csoda, és remélem sosem lesz népszerűbb, mint amilyen most (sajnos de, igen: épp most építenek egy olajfúró platformot nem messze Qeshm citytől, amint elkészül, pár éven belül megszűnnek a koralltelepek). A sziget delfin alakú, az orra keletre néz, ott van Qeshm city, a szárnyánál meg a mangrove erdők. Szerencsére az ide véletlenül ellátogatók és a kényelmes irániak elég lusták ahhoz, hogy a városi infrastruktúrát ne hagyják el 20km-nél messzebb, így a sziget maradék 100 kilométere szinte érintetlen, és pont itt van a természeti látnivalók háromnegyede, köztük az ütősebb darabok.

A sziget tulajdonképpen korallokból és kagylókból áll, geológiailag a Zagrosz legdélebbi nyúlványa. Az első fosszília látványa még indyjonesos kaland, később, amikor bokáig sétálok bennük és mászás közben szétvágják a kezem, már inkább csak lájtos egzotikum. Van itt egy nagy sóbarlang, évekkel ezelőtt eljutottam a bejáratáig, de nem mentem be: nem láttam hol kell. Hajnalban motorra ültünk, és az utat elkerülve átvágtunk a sivatagon a sziget déli partjára. A barlangot továbbra sem értettem egészen addig, amíg az egyik helyi szakink át nem kúszott egy irgalmatlan sómasszívum alatt. Pont annyi hely van, hogy a mellem és a hátam éppen átfér, alul-felül végigdörzsölve a sós talajt. Szétgyúrva vagy sörhassal biztosan beragadnék. Bent pedig egy legalább 20 méteres szabályos félgömb vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben másztunk fel egy rózsaszín sóhegyre. Hazafelé megálltunk egy érintetlen és távoli partszakaszon, és óriásit illegálkodunk azzal, hogy férfi-női vegyesfürdést csapunk a tájban.

Qeshm egyébként sok szempontból nem Irán, inkább Afrika és az Öböl találkozása. Mondjuk 90 százalék Afrika, 10 százalék Öböl. Esetleg 80-20. A vöröses talaj, a sivatagi növényzet a mindenféle vad kórókkal tiszta Etiópia, az ogadeni sivatag, az itt élők népek is sokkal sötétebbek, mint az anyaföld lakosai. A díszes mozaikos mecsetek helyett szakadt girbegurba minaretek, mint mondjuk Szudánban, a tengeren kékre festett fahajók. Ide még vízum sem kell, feltéve, hogy Dubajból érkezik az ember és nem megy tovább a szárazföldre Bandar felé. Egy baj van vele, hogy az év 6-8 hónapjában élhetetlen. Novemberben a hőmérséklet lezuhan 40 fok alá, akkor elviselhető valamelyest, egészen áprilisig. Igaz a hónap közepén már olyan meleg volt, hogy szabadtéri programokat kizárólag napkelte és reggel 10, valamint este 5 és naplemente között tudtunk abszolválni, az alváshoz meg elengedhetetlen egy közelben működő légkondi.

Négy nap paradicsomi sivatagi lét után áthajóztunk Bandarba, hogy autót béreljünk a következő 10 napra, és bejárjuk vele Dél-Irán egy csekély szegletét.

2016. JÚNIUS 6., HÉTFŐ

Forrás: http://danielfromhungary.blogspot.hu