108
Maratonfutót még sosem mérgeztek meg banánnal futás közben. Hogy ez a trend változatlanul fenn álljon, kis részben az iráni hatóságoknak is köszönhető. Mindezt azért tudom, mert vég nélküli beszélgetéseket folytattunk a helyi nagy emberekkel többek között arról, hogy megmérgezhető-e a banán. Én, az európai határozottan állítottam, hogy nem, ilyen senkinek sem áll érdekében, az igazi merénylő robbant, az irániak azonban láttak potenciált egy ilyen szürreális merényletben. További szakértésre adott okot, hogy maratont sosem futott, még tévében sem látott szakik magabiztosan kijelentették, hogy a maratonfutók nem esznek banánt, mert FUTNAK. Miközben futnak, hogy ennének banánt? Szóval a helyi biztonsági erők bebiztosították magukat, hogy az esetlegesen megmérgezett banán miatt megmézgeződött futók miatt ne essen folt a hírnevükön, ezért ezen a maratonon nem volt banán. Még úgy sem, hogy mi adunk pénzt, ők vegyék meg, őrizzék, majd a megfelelő pillanatban adják oda az arra elszaladó, külföldinek látszó külföldinek, akinek rajtszám van a mellén, és feltehetően nagyon izzad. És még fél tucat hasonló jelenet, amit azért nem írok meg, mert az egész esemény tök jól sikerült. Annyira jól, hogy mi, a szervezők lepődtünk meg a legjobban. A konklúzió annyi, hogy az irániak nagyon is tudják, mit akarnak, és azt hogyan kell kivitelezni, csak erről nem beszélnek, és ez magával vonzza az amatőrködés látszatát.
Egészen bizonyos, hogy a perzsák sosem felejtik el a görögöknek, hogy mi történt maratonnál, meg hogy ki égette fel Perszepoliszt. Legalábbis az elmúlt nagyjából 2500 év alatt nem sikerült feldolgozni ezt a traumát (az elsőt, a másodikra úgy százötven évvel kevesebb jutott, sajnos). Az útvonal utoljára 20 órával a verseny előtt változott megint, amikor az Iráni Atlétikai Szövetség elnökétől próbáltam megtudni, hogy miért nem jó az a terv, amiről fél éve tárgyalunk, hogy Perszepolisz romjai elől induljon a futás, nem pedig egy – egyébként igen kellemes – hasonlóan híres helyről, Naks-e Rosztamtól, ahol a nagy perzsa királyok nyugszanak, nevezetesen az első széria Dáriuszból, Xerxészből és Artaxerxészből (meg a második Dáriusz is). Először azzal hárított, hogy tulajdonképpen Naks-e Rosztam is Perszepolisz, ha úgy vesszük, kiterjesztve, olyan, mintha, mert ez nagy volt, és elért ide. De aztán megemberelte magát és azzal zárta le a beszélgetést, hogy ez az irániak letiszteltebb helye, és itt lesz a rajt meg a cél. Mire befejeztem a műsor kedvéért folytatott méltatlankodást, miszerint ez az infó több mint 2300 éve ismert, miért pont most jutott eszébe, addigra már kocsiban ült és otthagyott egy kétségbeesett iráni nő meg I. Dáriusz sziklába vésett sírja között.
Az európából idefáradt futók minden akadályt és változtatást mosolyogva tűrtek, leszarták a helyszínt, a problémákat, ők csak egy lazát akartak kocogni Iránban, nézni a tájat, integetni a helyieknek, és lehetőleg nem összeesni a napon. Úgyhogy mi sem aggódtunk.
Az irániak minden keresztbeszervezés, értetlenkedés és titkolózás ellenére nagyon kitettek magukért. Profi szervezés, iskolások kivezényelve, iráni technó bemelegítésnek, nagy emberek a környékről, rengeteg médium a Közel-Keletről (ha valaki látott nyilatkozni a libanoni tévének, akkor az tényleg én voltam), csomó iráni futó, rendőrmentőtűzoltó, kísérőkocsik, banántalanított frissítőpontok és egyebek mutatták, hogy eszükbe sem jutott elkummantani az eseményt.
Az európai mezőny csodálatos volt. Akadt például egy német fószer (aki egyébként utolsó lett, két hónappal ezelőtt volt szívműtéte) világcsúcstartó, akinek ez volt a 112. országban lefutott maratonja, egy hétre rá behúzta a 113-at is a Maldív szigeteken. Két magyar, akik az Antarktiszon futottak. Egy 62 éves osztrák a teheráni követségről, aki a meló miatt a közel-keleti maratonokra specializálódott. Egy görög, aki görög zászlóval a hátán jött Perszepoliszba (meg rövidnadrágban, miután a futók kaptak különleges engedélyt erre a nagyfokú tiszteletlenségre). De az irániakat sem kellett félteni. Az egyik ultramaratonista a célvonalat amerikai zászlóval lépte át, hogy szolidarítson azokkal az amerikai futókkal, akik nem kaptak vízumot (időben?). Meg persze a két hölgy, akik félig illegálban nyomták le életük első maratonját, és kiharcolták maguknak, hogy legalább tűrjék el a részvételüket a hatóságok. És végül a szervező csapat, az élen a német Ben-nel, aki utána egyből hazastoppolt Frankfurtba, Mohamed Sirázból, aki csomót futott már a Margitszigeten és körbebiciklizte a Közel-Keletet, meg jómagam.
A versenyt egyébként az irániak nyerték, akik a lelküket kifutották, hogy az első nemzetközi hazai versenyen ők nyerjenek, a külföldiek közül viszont volt, aki az óráját is elfelejtette megállítani a célban, akkora örömkört futott.
A verseny harmadnapján mindenki szétszéledt, nekem sem volt kedvem maradni. A szervező csapatból csak nekem sikerült elkerülnöm a titkosrendőrségi kihallgatásokat, mert sosem ott voltam, ahol lennem kellett volna. Mindenesetre nem vártam meg, amíg személyesen is fölkerülök a térképükre, amúgy is biztos rajta vagyok. Elég fura fazonok állítottak meg néha a fura kérdéseikkel (welcome to my country, where is your hotel? No hotel????), mostanra nagyjából megtanultam különbséget tenni az őszinte érdeklődés meg a megfigyelő jellegű ismerkedés között. Például amikor többen vannak, és az egyik úgy mutatja be a barátját, hogy nem tudja a nevét és előttem kérdezi meg tőle. Szóval este fölültem a Bandar-e Abbasz felé induló buszra, és másnap reggel az Öbölben ébredtem. Közben meg nagyon sajnáltam, hogy nem futhattam le a maratont, úgyhogy kompenzálásként pár héttel később egy csúnya nagycsaládos bebaszás után egy szellős péntek reggelen lekocogtam egy félmaratont a Buin Zahra környéki falvakban.
Akit hivatalos beszámoló is érdekel az eseményről, annak itt a cikkem.
