Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban csavarogtam, amikor elhatároztam, megnézem a világ egyik leghosszabb vasúti szerelvényét Mauritániában. A program persze nem maga a megtekintés lett volna, hanem felülni rá és végigdöcögni a Szahara pár száz kilométerén a Zouerate körüli vasbányákhoz, valamint az arrafelé elszórt sivatagi városok végiglátogatása. Buszra is ültem és két nap alatt eljutottam Nyugat-Szaharába, Dakhlába, ahonnan egy reggeli taxival mentem volna a határra. Hajnalban már a kocsiban ültem, amikor a sofőr megkérdezte, van-e vízumom. Mivel akkoriban a határon állították ki, természetesen nem volt az útlevelemben ilyesmi. „Kár, mert a múlt héten a korrupció miatt eltörölték a határon történő vízumkiadást” – józanított ki a koma, így vissza kellett volna mennem Rabatba, és újra próbálkozni. Mindez összesen négy nap buszozást jelentett volna, plusz amíg megkapom a vízumot, úgyhogy gyorsan elengedtem a sztorit és inkább keresztülstoppoltam az Atlaszon és mindenféle kalandokba bonyolódtam helyette.
Azóta persze alaposan utána olvastam mindennek, de mivel folyamatosan mentem valahova, valahogy nem került elő újra ez a történet. Néha azért eszembe jutott, ha lenne bakancslistám, ez valahol az elején lenne, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Végül aztán derült égből jött az ötlet és szó szerint egyik hétről a másikra Mauritániában találtam magam. A vonatozás ezúttal nem szerepelt a tervek között, de ahogy fizikailag egyre jobban közeledett a helyszín és az időpont, nem volt már lehetőség félreugrani előle. Illetve lett volna, de ha már eddig elfárad az ember, akkor minek.
Az egész megint a legmagasabb csúcs megmászásával kezdődött, csakúgy, mint a tavalyi túra Darfúrban, meg előtte Irakban.
A Kediet ej Jill a maga 915 méteres magasságával nem nagy kihívás, azonban a megközelítése, sőt, megtalálása, a vele járó papírmunka mégis kihívássá tudja tenni az ilyesmit. És mivel gyakorlatilag a hegy lábától nem messze indul a vonat, adja magát, hogy felüljön rá az ember. Egyébként is Mauritániában a vasércszállító vonattal utazni olyan, mint Bangkokban tuktukozni: ha nem csinálod, ott se voltál. Persze kis túlzással, de azért elég sokan kipróbálják éves szinten. Az egész teljesen legális és tök ingyen van, a kockázat benne a megfázás és rendkívüli mocsok, ami egy ekkora vagányságért cserébe nem nagy ár. A bénábbak persze leeshetnek és meghalhatnak, de az elhanyagolható…
A vonatozásra „komoly” iparág épült a helyi túravezetők között, ugyanis megfelelő felkészülés nélkül elég kényelmetlen a kaland. A legfontosabb eszköz a síszemüveg, ami pormentesen védi a szemet és környékét – na, ilyenem például pont nem volt, de egy napszemüveg is jobb a semminél. Nem baj, ha van nálad egy nagy takaró, pléd, szőnyeg vagy bármi, amire le lehet ülni, amin lehet aludni, és amit utána ki lehet mosni, illetve ki lehet dobni. Szükséged lesz pár nejlonzacskóra a hátizsáknak, egy kisebb meg a telefonnak, fényképezőgépnek, a por ugyanis mindenen átmegy. Éjjel időnként leesik a hőmérséklet nem sokkal fagypont fölé, így meleg ruha sem baj, ha van nálad. Kell azon kívül helyi turbán, ami véd a naptól, a széltől és a portól nyaktól fölfele, valamint csomó víz meg banán. Ez utóbbi rendkívül praktikus, ugyanis a vasércporos kézzel bármihez hozzáérsz, mocskos lesz, a banánt viszont kiválóan meg lehet hámozni. Pisilni, kakilni a sarkokba lehet, majd nem nézünk oda, a száz tonna vasércet ennyivel úgysem tudod tönkre tenni. Ezeket a cuccokat nem muszáj magaddal cipelni egész Afrikán keresztül, a helyi komák tudnak segíteni a beszerzésben, főleg, ami a síszemüveget illeti. A mi döntésünk ehhez képest teljesen spontán volt a vonat indulása előtt kábé egy órával, a helyiek közreműködése kellett, hogy legalább egy szőnyegünk meg egy karton vizünk legyen. Így sikerült indulás előtt egyetlen perccel utolérni a vonatot és fölkapaszkodni az egyik halom tetejére.
Felszállók Choumban az éjszakai zötykölődésre az óceán felé
A vasércvonat egyébként nem valami újabb hipszter dolog, már a 60-as évek óta közlekedik, és azóta használják is a helyiek. Mélyen a Szaharában, Zouerat mellett működik Mauritánia legnagyobb vasércbányája, amely az ország bevételének úgy negyven százalékát adja. A környéken akad néhány város, Atar, ami a Dakar egyik állomása volt egykor, vagy Chinguetti, az iszlám hetedik legszentebb városa, az egykor dúsgazdag Mali birodalmat és a Mediterráneumot összekötő karavánút egyik legfontosabb állomása. Innen azonban nem vezet már út a tengerpartra, csak a vonat. Ötszáz kilométeren nyílegyenesen zötyög a nyugat-szaharai határ mentén Nouadhibou kikötője felé, ahol hajóra rakodják az ércet a világ minden tája, elsősorban Kína és Franciaország felé. Autóval ez kétnapos kerülő a főváros érintésével, vonattal mindössze egy éjszaka. Az egyetlen logikus közlekedési mód tömegek számára több mint fél évszázada.
A soha el nem készült francia alagút
A teljes vonal 700 kilométer, naponta három járat indul, de ebből csak az egyik áll meg útközben, emiatt a legtöbben ezt használják. Menetrendje nincs, tágabb értelemben dél és este 8 között indul, konkrétabban délután egy és kettő között általában. Menetideje sincs, de 18-20 óra között szokott sikerülni a beérkezés. A szerelvény 2 – 2.5 kilométer hosszú, nagyjából kétszáz kocsival, mindegyikben 80-90 tonna vasérccel. A végén van néhány tartálykocsi, meg pár sima plató, amilyenen Freddie Mercury énekelte, hogy if I could only reach you/If I could make you smile/If I could only reach you/That would really be a breakthru. Ha profin be akarod gyakorolni a Breakthru-t, az út alatt körülbelül háromszázszor tudod végigtolni refrénestül és gitárszólóstul, igaz, a 35 kilométer per órás átlagsebesség nem annyira metál, mint a száguldás a Queen klipben. Cserébe a kétszázszor kilencven tonna vasérc előtted szó szerint nagyon hevi metál.
Ha valaki nagyon gyűjti az országokat, a vonat pár kilométeren áthalad Nyugat-Szaharán is Choum előtt, mielőtt ráfordul a tengerparti szakasz utolsó majd’ ötszáz kilométerére. Itt egyébként épült egy Nyugat-Szaharát elkerülő alagút is, illetve csak egy két kilométeres luk a hegyben, mert a másik oldalt nem érték el sosem. A szokásos európai hülyeség… A spanyol fennhatóság alatt lévő Nyugat-Szaharán való áthaladáshoz a spanyolok és a vasutat építtető franciák nem tudtak megegyezni, így a francia mérnökök a jelenlegi nyomvonallal párhuzamosan, kizárólag (akkor még) francia területen alagutat kezdtek fúrni a tömör gránitba, hogy aztán nem sokkal később a spanyol kivonulás után az egész terület mauritán fennhatóság alá kerüljön.
Praktikusan nézve a vonatozás turisztikai értékét elég mindössze egy kisebb, nem egészen kétszáz kilométeres szakaszt lenyomni Fderik település és Choum között az óceán irányába. Ez úgy 4-5 órás program, nagyjából délután kettőtől naplementéig. Naplemente után értelemszerűen nem látsz semmit, és napfelkeltére már Nouadhibou közelében vagy, vagyis egy kurvahideg, poros és vaksötét és mocskos éjszakád lesz. Mindezt akkor éri meg letolni, ha amúgy is Nouadhibou a cél, vagy ha perfekcionista vagy. Nekünk Chinguetti volt az esti programunk, úgyhogy naplementekor lemásztunk a vashegyről és visszamentünk a Szaharába. Az óceán felől a sivatagba menni azért nem érdemes, mert a vagonok üresek, egy nagyon mocskos vasládában töltöd az egész napot, és ha ki akarsz látni, nagyon kell kapaszkodni a kocsi peremén, különben leesel, mert eléggé rángat időnként.
Ahogy olvastam a neten a sztorikat, sok embernek ez élete kalandja. Nekem így negyven fölött és ilyen életmód mellett egynek megteszi. Egy elég jónak. Valójában kurvajó volt, maximálisan megérte kipróbálni, mennék újra (mondjuk nem idén, meg nem nyáron). De azért helyén kezelve a dolgot ez mégiscsak egy turistaprogram, amit mindenki behúz, aki valamiért Mauritániában köt ki.
