danielfromhungary, 2021. március
A kevéssé ismert, illetve néhány esetben a teljesen ismeretlen úticélok bejárása továbbra is az első számú hobbim és néha megélhetésem, időnként azonban felül kerekedik bennem a racionalitás és olyan helyekre utazom, amik nemcsak a magamfajta fazonok által kedvelt „minden jöhet, amiről nincs kép a neten” kategóriába esnek. Ennek többféle oka van, a piaci kényszer csak az egyik. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bejártabb, mások számára is vonzó helyek nem ismerete egyáltalán nem erény. A letaposott turistaösvényen végigmenve újraértékeled a saját (eladhatatlan, veszélyes, nehezen megközelíthető, stb.) úticéljaidat, új perspektívát kapsz a tervezéshez és megtanít jobban értékelni azt, amit már elértél. Fordítva is működik persze, a kiépült turisztikai rendszerek ezer vérző sebe megmutatja, milyen csapdák leselkednek az egyszer majd felfutó régiókra. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt a hibát nem követik el ezredszer is.
A biztonságos öblöt elhagyva irány a nyílt óceán
Naivitás lenne azt hinni, hogy a turizmusban nem a profit határoz meg mindent rövid- és középtávon, ezért a helyi közösségek lerablása, szétverése, a természet kizsákmányolása továbbra is a gyors haszonszerzéshez vezető legrövidebb út. Azonban akadnak arra utaló jelek, hogy lassan ébredni kezd az emberiség és megpróbál a hírnevéhez méltó intelligenciát felmutatni és fenntarthatóvá tenni a rohamosan bővülő nemzetközi turizmust. Az ellentmondás persze nyilvánvaló: ha egy szigetre beengedsz napi ezer embert tíz dollárért, az eltart száz helyit és tönkreteszi a környezetet, ha beengedsz száz dollárért száz embert, az eltart tíz helyit és valamelyest megőrzi az élővilágot. Mivel a fizetőképes kereslet számára leginkább az egzotikus, jobbára szegény (ezt most nem fejtem ki és nem szofisztikálom, nagyjából könyvtárnyi irodalma lehet) helyek a vonzóak, a helyiek pedig nyilvánvalóan szeretnének jobban, könnyebben élni és több bevételre szert tenni, ezért a környezet tönkretétele nagyjából minden szereplőnek közös érdeke rövid távon.
Kora reggel Chole szigetén
Most a lassú rádöbbenés korszakát éljük, amikor észrevesszük, hogy a túlhalászott tengerek, a kifehéredett korallok, a kiirtott dzsungelek legfeljebb a több ezer kilométerre lévő nagyvárosi fogyasztók számára érdektelenek, miközben a helyi közösségek csupasz seggel állnak a csalódott turisták előtt, mert már nincs mit megmutatni.
Mielőtt egy Kegyetlen Évek-korszakos Moby Dick dalszöveg kerekedik ebből a bejegyzésből, abbahagyom: a kormányzatok egyre több adót vetnek ki a turizmusra a veszélyeztetett helyeken, korlátozásokat vezetnek be, lezárnak a kontrollálatlan tömegek által letarolt természeti kincseket (leghíresebb példája ennek a Part című film miatt élvezhetetlenné tett Phi Phi Thaiföldön, amit egy évre lezártak a hatóságok), vagy korlátozzák a külföldi befektetéseket (például minden cégnek 51%-ban helyi tulajdonúnak kell lennie, és még sorolhatnám). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden jó irányba megy, hanem azt, hogy az eddigi mérhetetlen rombolás helyenként lelassul.
Örök dilemma, nemcsak nálam, hanem aki sokat jár erre-arra nyitott szemmel, hogy mennyire kívánok ebben a pusztításban részt venni. Észrevétlen törekvés ugyan, de próbálom szelektíven gyűjteni a szemetet, nem tartok fenn autót, utálok vásárolni, így csak a legszükségesebb dolgokkal rendelkezem, viszont a repülés miatt akkora az ökológiai lábnyomom, mint egy nógrádi falunak (legyen mondjuk a mind közül a legjobb nevű, Kisecset). Mivel dolgoztam már nemzetközi fejlesztésben, és nem keveset írtam is ezekről a problémákról, szeretném azt hinni, hogy nem átlag nyaraló vagyok, és az átlag nyaralónál hasznosabbak, illetve kevésbé károsak az utazásaim (nem feltétlenül ökológiailag, hanem mert próbálok figyelmet felkelteni; amit egy-két ember, el szokott olvasni).
Dolgok, amik nem hiányoznak az életemből: első óra előtt az iskolaudvaron
Pár éve a courserán elvégeztem a koppenhágai egyetem egy kurzusát Zanzibár fenntartható hulladékkezelése és a környezetszennyezés témában. Mivel korábban nem jártam ott (mármint Zanzibáron, Koppenhágában szerencsére felejthetetlen napjaim és még felejthetetlenebb éjszakáim voltak korábban), semmilyen kötődésem nem volt, így nyugodt szívvel és szűz tudattal álltam a témához. Ezzel párhuzamosan szép lassan Afrikába is kezdtem beszivárogni, főleg Szudánban meg Etiópiában töltöttem hónapokat munkával és utazással. Végül szakmai meg személyes okok miatt a térképre került Tanzánia: itt van a már tanulmányozott Zanzibár, kedves ötezres vulkántúráim gyöngye, a Kilimandzsáró is itt található, és hogy teljes legyen a package, hozzácsapok szafarit meg búvárkodást is, és korrektül végigjárok mindent, későbbi túrák terveivel a tarsolyomban. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez csak a felszín karcolgatása, de első lépésnek megteszi. A többi majd idővel jön, hakuna matata, ahogy a szuahéli mondja, semmi para.
Az egész sztorinak érdekes csavart adott a koronavírus. A magyarországi káosz és paranoia, a hiteles információ hiánya és a járványkezeléssel kapcsolatban nyilvánvalóvá vált inkompetencia miatt úgy gondoltam, hogy a természetben lenni semmivel sem kockázatosabb, mint az otthoni rettegést és bénázást napi szinten követni és megpróbálni megfelelni mindennek.
Tanzánia látszólag egész jól jön ki a járványból. Mivel hivatalosan tagadták, majd szépen elhallgatva mégis bevezettek néhány látszatintézkedést, a külvilág felé azt mutatták, hogy minden rendben és korlátozás nélkül, teszt nélkül be lehet utazni az országba. Emiatt aztán némi visszaesés mellett tovább pörög a biznisz, legalábbis a tengerparti részeken. Máshol meg teljes az összeomlás. Nyilván fertőzöttekről meg a járvány terjedéséről megbízható adatok nincsenek (ez máshonnan is ismerős lehet), Afrikában azonban egy ilyen nem népességtizedelő járvány nem üti meg az ingerküszöböt a hétköznapi problémák mellett.
A koronavírus nemcsak elvett, hozott is. A búvalbaszottságnak egészen komoly szintjét szoktam néha tapasztalni Magyarországon (most ebbe ne menjünk bele jobban), ezzel szemben Tanzániába érkezésem után pár nappal, az isten háta mögötti Mafia, majd Chole szigetén szívemből szóló sztorikba ütköztem.
Zubi legfeljebb huszonpáréves fiatal lány, remek angollal és kielégíthetetlen kíváncsisággal. Ő például tudja, hogy az internet nem a facebook, és egészen meglepő dolgokról rendelkezik ismeretekkel. Mafia szigetén, egy olaszok által működtetett hotelben volt recepciós, amíg a vírus miatt el nem maradtak a vendégek és el nem veszítette a munkáját. A kétségbeesés fázisán gyorsan túljutott, kitalálta, hogy amúgy is a maga ura akar lenni és nem éhbérért dolgozni európaiaknak, így épített egy kunyhót a tengerparton és elkezdett főzni meg sört árulni. Főzni meg sütni az anyjától, a hotel szakácsától meg a youtuberól tanult, és főleg turistáknak tervezte eladni a szolgáltatását. Mivel az most nem nagyon nagy kasza, az első beszélgetés után áttettük a napi főétkezést Zubi kunyhója elé a tengerpartra. Így sikerült kipróbálni a gigantikus grillezett homárt, ami délelőtt még a gondtalan homárlétet élte valami szikla alatt a mélyben, és amit egy rendes étteremben sosem rendeltem volna három számjegyű dollárért. Ha egyszer véletlenül gazdag leszek és lesz valamennyi fölösleges pénzem, ilyen embereknek fogok osztogatni pár száz dollárokat, hogy vegyenek gáztűzhelyet meg botmixert és legyen rendes életük, amilyet szeretnének és megérdemelnek és amitől szó szerint csak pár száz – számukra szinte megszerezhetetlen – dollár választja el őket.
Gideon hozta a második kovidos sztorit, nagyjából ugyanezt. Ő előbb pincér, majd kapitány volt egy búvárhajón, végül búvároktató lett. Éhbérért dolgozott, ezért még a vírus előtt belengette, ha nem kap több fizetést, felmond. Emiatt ő volt az első a búvárbázison, akit elküldtek. Helyi túrákat kezdett szervezni egy Matthias nevű komájával meg egy csónakos fazonnal. Matthias a parton lógott és mindenkivel dumált, így talált meg minket is. Amikor kiderült, hogy egy teljesen helyi bizniszbe kezdtek, azonnal jelentkeztünk egy túrára. Gideon pontosan azt mesélte, amit hallani szeretek, illetve amit én is vallok: minek dolgozzon másnak vakulásig, ha szarul keresni egyedül is tud. Így legalább akkor van szabadnapja, amikor neki jól esik, nincs nyomás, nincs stressz, és ha egyszer végre beindul a biznisz, még félre is tud majd tenni.
Gideonnal fedeztük fel Chole szigetét (illetve csak mi. Ő már ismerte:). Parányi sziget az Indiai Óceánon Mafia mellett, körülbelül 1500 lakossal, végtelen mennyiségű kutyaméretű gyümölcsevő denevérrel, hagyományos hajóépítőkkel, akik kerti kapához hasonló alkalmatlansággal faragnak ki komplex alkatrészeket fából, amiből én legfeljebb fogpiszkálót gyártanék úgy tizenötször annyi idő alatt. Mindenki iskolás vagy halász, abból is jobbára a szabadtüdős-szigonyos fajtából, akik a polipokat meg a homárokat vadásszák le. Egyszerű élet, nincs rezsi, 11 hónap napsütés, egy hónap eső, minden nap tengeri kaja és gyümölcs és senki sem gyűjt Teslára.
Mafián egyébként egy héttel lekéstük a cetcápa szezont, de azért kiváló merüléseink voltak eddig nem látott gyönyörűségekkel. Akit érdekelnek a részletek: helyenként rengeteg a legfeljebb pár centis, mesefigurákra emlékeztető tengeri csupaszkopoltyús csiga, ezerféle élénk színben, szarvakkal, külső kopoltyúval, megfelelő nagyításban igen magas cukiságfaktorral (guglizzátok meg, goproval nem lehet éles és részletgazdag makrókat készíteni ). Meg persze a szokásos korallvilág rájákkal, szirti cápával, meg az összes többi színes hallal, rákkal és teknőssel.
Egyik nap csatlakozott hozzánk a svájci Susan, aki 2000+ merülésen van túl bő 40 év alatt, így mindenképpen szaktekintélynek számít a témában. Az Attenborough által elmesélt sztorit erősítette meg, miszerint az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag eltűntek a nagy testű tengeri állatok a part menti vizekből, és az egész tengeri élővilág töredékére esett vissza, amit a korallfehéredés és a tengerek melegedése tovább fokozott.
Azért a látvány így is lenyűgöző, legalábbis errefelé. Elképzelni is nehéz, milyen lehetett évtizedekkel korábban merülni, amikor teljes pompájukban tündököltek a világtengerek.
Pár éve merültem Thaiföldön kifehéredett korallokon. Az ezer szín először eltűnik, fehérré válik, majd mindent belep a barnás-szürkés üledék. Az egykor színes mesevárosokban pár kósza hal cikázik csak a romokon. Az ilyen táj nagyon szomorú, Hirosima előbb jutott szembe róla, mint bármi más, ami élővilággal kapcsolatos.
Afrikával kapcsolatban az egyik alapvető tapasztalatom, ha van egy viszonylag apró problémád, aminek a megoldásához be kell vonni másokat is, pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet és több nagy, átmenetileg megoldhatatlan problémád lesz a végén. Amikor lemerült a mobilnetem és megpróbáltam föltölteni, akkor kezdődött. Az egész nem lett volna lényeges, de, gondoltam, ha egy feltöltőkártya megvásárlásával megoldom, akkor pont megér öt perc ügyintézést. Mivel meccsnézés közben sikerült megzavarnom a faluban mindenkit, aki ilyesmiben segíthetett volna, egy helyi kománk próbált meg intézkedni, aminek az lett a vége, hogy kétszer félórát motoroztunk a legközelebbi városba, neki is kellett hozzá venni újabb sim kártyát, nekem regisztrálni egy helyi mobilfizetési rendszerbe, azon pénzt fogadni kápéért cserébe, hogy végül legyen 8 giga netem, ami másnapra valahogy elfogyott. Amiért mégis megérte a sztori, az a motorozás volt, amiből a visszautat éjjel abszolváltuk, néha vaksötétben, valamiért lekapcsolt lámpával száguldva, emiatt pár másodperces pánikrohamokkal.
Ötödik nap magunk mögött hagytuk ezt a néptelen paradicsomot és átmentünk Zanzibárra egy teljesen más kultúrába, de erről majd legközelebb. Holnap reggel indulok a Kilimandzsáróra, egy hétig teljesen offline leszek. Végre.
További kalandok:
