Kilimandzsáró, 2021. március
Hat nap, hatvan kilométer, hatezer+ méter szint gyaloglás, és semmi teljesítménykényszer. A Kilimandzsárót meghódító legnépszerűbb Machame útvonal egy pazar séta, túraként tankönyvi eset: változatos tájon, megfelelő akklimatizációval profin fölvezetve visz a csúcsra.
Ha voltál már nagy hegyen, kellemes meglepetés a Kilimandzsáró. Ha még nem, akkor is, de akkor csökkenti az élményt, hogy az utolsó egy-két nap nagyon szarul vagy. Kíváncsi lennék olyan statisztikára, hogy hány olyan tök kezdő hal meg relatíve nem túl magas vagy nehéz hegyen, akik korábban fölmentek a Kilimandzsáróra. Mivel nem volt túl nagy tömeg (értsd: hat nap alatt hat külföldit láttam, ebből hármat utolsó nap), a túrát követő napokban beszélgettem emberekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy a Kilimandzsáró a világ egyik legveszélyesebb hegye, pont azért, amiért aránylag könnyű: hamis biztonságérzetet ad. Ezt a biztonságérzetet senki nem veszi be, aki egy hétvégét eltöltött életében mondjuk a Tátrában, de a Kilimandzsárót megmászók között szép számmal akadnak kocaturisták, akik mostantól egy Seven Summit csúccsal a tarsolyukban szabadulnak rá a vad természetre, hogy ők ezt megcsinálták.
Igazából ebbe a biztonságérzetbe bele se gondoltam korábban, de amikor egy fiatal lengyel koma elkezdte mesélni a sztoriját a Kilimandzsárón, elgondolkoztam. Túra közben találkoztam két osztrák ápolónővel, akik azért fizettek be, mert „föl tudsz menni tök magasra, Afrika csúcsára”. Ők legalább kicsit képben voltak, hogy mi történik a szervezetükkel. Az első napokban nagyon gyorsan mentek, végül az egyikük az alaptábort is alig bírta elhagyni, a másikuk akaratból följutott. A lengyel koma is, igaz, az ő csapatukban is volt veszteség. Ami hajmeresztő volt, hogy szerinte 4000 méterről indult a túra (valójában inkább 1600, ami azért nem kevés tévedés és látszik, hogy fogalma sincs arról, hol van), meg hogy gyógyszert kell szedni és akkor meg lehet csinálni. Meséltek olyan csapatról is, akik felmásztak, de lejönni nem volt erejük, és helikopterrel hozták le a brigádot. Egy hegy nyilván akkor van meg, ha le is jössz onnan, így teljesítményileg ez is kidobott erőfeszítés.
Ugyan Zoltán barátom, túratársam szokta mondani, hogy nincs könnyű hegy, én mégis úgy gondoltam, ha nem lesz valami nagyon elcseszve, egy hetes kellemes trekking vár rám, nyilván némi komfortzónán túli erőfeszítéssel néhány kritikus ponton.
***
Még Budapestről kezdtem szervezni a túrát, ismerős ismerősén keresztül. Az nagyon gyorsan letisztult, hogy ez nem az a hegy, ahova besétálok és egy paramilitáris embert megkenve húsz vagy kétszáz dollárral sátrazgatok egy hétig. Épp az ellenkezője.
Miután néhány levélváltás alatt lement az ár 1700 dollár körülre, lefixáltuk a részleteket. Három héttel később a hegy lábánál lévő Arushában próbáltam előkészíteni a következő napokat. Először is, hogy kikkel leszek egy hétre összezárva. Nyilván vannak előítéleteim, ha mondjuk öt, ötven pluszos orosz nővel megyek, akik csak oroszul beszélnek és a napi négy órás gyaloglást kilenc alatt teszik meg, akkor mégis inkább másik csapattal mennék, noha érzem a korosodó orosz nőkben lévő potenciált az életbölcsességek és az élet jó értelemben vett élvezete tekintetében. De a helyi koma megnyugtatott, hat kanadaival megyünk, velük meg csupa jó élményem van korábbról. Lazák, voltak már természetben és nem szaladnak el a kihívásoktól. Legutóbbi tipikus példánnyal Észak-Laoszban mulattam egyet, aki az a csávó volt, aki a komoly erdőtüzeknél előre megy a lángokba, és kivágja azt, ami a felvonulás útjában van.
Már túl voltunk az első kétszáz méteren, amikor guideomat, Daudit megkérdeztem, hol vannak a kanadaiak. Lemondták, válaszolta, ketten leszünk. Illetve heten, mert addigra már megvolt a csapat, egy guide, egy szakács és négy teherhordó. Ez utóbbi kicsit soknak tűnik, amíg nem szembesülsz az expedíciók problémájával, az exponenciálisan emelkedő számokkal: ha valaki más hozza a sátram meg a kajám, az plusz egy fő, de annak is kell szállás meg kaja és azt is hozni kell, meg a guidét is, meg ha már ketten hozzák, akkor a két teherhordónak is kell egy és így tovább. Na jó, matematikailag mégsem egészen exponenciális, de így könnyebb elmagyarázni.
Hegyen, túrázásnál mindig ridegen voltam tartva, ha valaki főzött is nekem kínai levest, az azért volt, mert én vittem a sátrat (esetleg a sátrat sem vittem, és aludtunk, ahol befogadtak, de ez egy hosszabb sztori). Itt viszont két napig tartott, mire elfogadtam a luxust: azt könnyebben, hogy már áll a sátram, amikor fölérek valahova, azt sokkal nehezebben, hogy megjelenik egy helyi koma egy lavór melegvízzel fölérkezés után és reggeli előtt, hogy meg tudjak fürödni. Végül leszoktattam erről a csapatot, minthogy arról is, hogy amikor közösen esznek, külön terítsenek a sátramban. Ez alól a reggeli volt csak a kivétel, mert akkor a hat ébredő ember csipázása plusz főzés elég kaotikus volt, ilyenkor azért jobban toleráltam az egyedüllétet. Szakácsot hozni egyébként főnyeremény, első nap tengeri halat sütött, de a továbbiakban is kiváló és tápláló krémlevesekkel, sültekkel és salátákkal pótolta az energiám. Meg tudnám szokni, de onnantól kezdve a túrázás úri hobbi lenne, amit inkább meghagyok másoknak.
Első nap találkoztam a két osztrák csajjal, akik ugyancsak nem hittek a szemüknek, hogy ennyien vagyunk a hegyen. Ők öt napra vállalták be a túrát, de az utolsó előtti napig együtt haladtunk, ők egy órával előttünk. Végül a negyedik nap találkoztam egy houstoni komával, aki a MOL-nak fejlesztett, úgyhogy legalább tudta, hogy hol van Budapest (egy svéd fószer csak annyit kérdezett, vannak-e hegyeink Bulgáriában. Mondtam, hogy vannak). Egyébként amióta időm nagy részét kedvenc finn black metál együttesem, az Impaled Nazarene pólójában töltöm, aminek a hátán van egy gigantikus finn zászló és egy 100 years of finnish independence felirat, kihúztam az méregfogát azt Are you from Germany?-nek, bár orosznak néztek már benne. De legalább finn-nek is. Aránylag felszínes beszélgetéseim alapján úgy látom, a 21. században a történelem (meg a földrajz meg a biológia, hajmeresztő sztorik, majd máskor elmesélem) ismerete Európában sem érdekel túl sok fiatalt, úgyhogy kíváncsian várom, mikor ismétli meg önmagát a történelem. Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmem, hogy közben bácsi lettem.
***
Amiért tankönyvi eset a Machame útvonal, az a jól belőtt akklimatizáció. Emiatt tudják olyanok is teljesíteni a Kilimandzsárót (elismerve, hogy messze képességeiken és erejükön felül, és emiatt mindenképpen megérdemelnek egy hátbaveregetést), akiket legfeljebb az Őrségbe engednék fényes nappal kirándulgatni, de csak nyáron és feltöltött telefonnal. Az esti alvások szintjei nagyjából így néztek ki (méterben, tengerszint felett, nyilván): 3000, 3700, 3900, 4000 és 4700 méteren, köztük persze van rengeteg extra szint, például 3700 és 3900 között fölgyalogolsz 4600-ra, csak hogy érezd a törődést.
Akklimatizációként előtte sokan megmásszák a szomszédos, úgy 1400 méterrel alacsonyabb Merut, de jó kondi/kevés idő esetén ez kihagyható.
Gyaloglás közben figyeltem a helyi komákat, milyen hulladék felszereléssel jönnek a hegyre. Az egyik guide, aki most segédként jött, a bakancsára mutatott, hogy sokszor volt már fönn, de ebben a szarban most nem tudna. Gyakorlatilag szét volt nyitva az oldala a talpánál, a Gellérthegyre inkább mezítláb mennék, mint ebben. Visszatérés után gyorsan szétosztogattam a felszerelésem nélkülözhető részét. Különösen a téli futónadrágom okozott nagy örömet, mert három réteget fog kiváltani, amíg az enyészeté nem lesz, de a kisebb kesztyűm és a pálinkásflakám is megtalálta a maga boldog tulajdonosát. Ha véletlenül erre jártok, mindenképpen olyan cuccot is hozzatok, amit már nem használtok, tudtok nélkülözni vagy kinőttetek.
Miután a Kilimandzsáró a kenyai határon van, ezért az élelmes kenyaiak túlságosan is maguknak érzik a hegyet. Végül is látszik Kenyából, nem? Ahogy Jerevánból nem lehet felmenni az Ararátra, úgy a határ itt is zárva. A brutális tanzániai adókat kikerülendő (jelenleg 132 USD/fő/nap csak az ottlét), a Kenyából induló túrák besunnyogtak a hegyre olcsón. Meg pár éve az Al-Shabab is átkúszott egy kis adománygyűjtésre a túrázóktól. Azóta minden kempingplacc mellett van állandó helyi ranger jelenlét. Nemcsak a balfasz/felkészületlen turisták miatt, hanem a korábban a környező falvak kétségbeesett és bűnözőbb hajlamú szegényei is megkockáztattak egy-egy éjszakai portyát a sátrak között. De ma már nincs ilyen. A helyiek viszont megmakkannak az őrhelyen, 10 nap fönt, 10 nap család, ami nem rossz beosztás. De, hogy 10 napig ugyanazzal a pár arccal vagy összezárva a hegyen, és ezt évi hat hónapon át, minden évben, az kicsit sok. Különösen most, amikor a napi pár áthaladó ember nem sok munkát ad.
Végül a sok szépség, az esőerdei indulástól a magashegyi sivatagos tájig, véget ért, és kora délután megérkeztünk az alaptáborba. Délután, este alvás, éjfélkor fejlámpa föl és indulás. A magam részéről egy gyors hit’n’run túrában gondolkoztam, ezért csak négy darab kekszet és másfél liter vizet vittem, hogy ne kelljen sokat cipelni. Végül öt és fél óra gyaloglás után, vaksötétben értem föl a peremre. Majd, guideom pár perccel magam mögött hagyva, egyedül néztem végig a pirkadást Afrika tetejéről és elmorzsoltam egy könnycseppet.
A lefelé utat kocogva 2 óra alatt behúztuk, így mindennel együtt reggel negyed 9-kor már a sátramban néztem ki a fejemből, majd pár perccel később elindultunk lefelé – 1600 méterre. Azt hiszem ez a 4200 méter szint lefelé, 6 óra alatt, életem rekordja, és csak remélni tudom, hogy a közelébe sem jutok többé. Leginkább az volt bosszantó, hogy a sok ereszkedés közben nem lehet tájat bambulni, mert arcra esel, így a világ egyik legszebb helyéből főleg a bakancsom orrát és a köveket láttam. De azt hiszem, kipussziskodtam magam, abbahagyom.
Utólag még volt egy hosszabb köröm a csapatomnak adott jattal. Mivel iszonyatos adók vannak minden turistás dolgon, ezért a túraszervezők úgy próbálnak meg versenyképes árat adni, hogy a kísérő csapatnak gyakorlatilag nem számolnak fizetést. Illetve természetesen igen, de megalázóan keveset, emiatt a szerény bevételüket a végén összedobott jattból egészítik ki vállalhatóvá. Egy túravezető 25, egy szakács 15-20, a hordárok 5-10 dollárt kapnak egy napra. Mármint jattban. A fizetésük ennek töredéke. Ez természetesen nem kötelező, ha valaki elégedetlen a szolgáltatással. De mivel hat napon át a lelküket kitették, hogy jó legyen nekem, csomót dumáltunk és megkedveltem őket, fel sem merült, hogy ne kapjanak. Mivel kiesett mögülem a kanadai csapat, ezért a nagy „szétdobjuk, hogy mindenkinek jó legyen”-nel egyedül maradtam. Tudtam, hogy többüknek egy éve ez volt az első munkája, másnak csak november óta. Már Mafia óta kínosan figyelek arra, hogy a nálam lévő pénzt minél jobban terítsem a lehetőségekhez mérten és nagy vagy kis cégek helyett inkább a solo helyi arcoknak adjam guideolásért, főzésért meg apró szívességekért, például hogy vigyen be motorral a városba töltőkábelt venni vagy szerezzen buszjegyet másnapra.
Arushai szállásomra visszatérve már csak arra maradt erőm, hogy mosassak és berendeljek pár dupla Jamesont (döbbenet, hogy 1 dollár egy feles a jobbikból) és kipihenjem magam, ugyanis a Serengeti és a Ngorongoro összes orrszarvúja és elefántja csak rám várt.
Fotó és élmény:
