Bazilika a Sokorói-dombságban – Pannonhalma

Miután körbejártuk Szent Márton-hegyet, ebben a cikkünkben már a Bencés Főapátság épületeit mutatjuk be. Mivel Pannonhalma nagyon népszerű célpont akár a határon túli turisták számára is, így ha nyugodtan szeretnénk az épületek belsejében nézelődni, – és megtehetjük – mindenképp egy napsütéses hétköznapot válasszunk! 

Már távolról is látható a bazilika tornya, az épület előtti térről viszont még ennél is impozánsabb látványt nyújt.  A jelenleg álló épület az apátság harmadik temploma, amely korábbi épületek falmaradványait rejti magában. Az altemplomot és a könyvtárat járjuk most körbe. Cikkünk sok történelmi anyagot tartalmaz, de az épületegyüttes ezért az információbőségért „megdolgozott” a több mint egy évezred alatt.

Az első épület felszentelését Szent István király 1002-ben kibocsátott adomány levele datálja. Ebben az oklevélben esik szó arról is, hogy az apátság építését István apja, a 997-ben meghalt Géza fejedelem kezdte el. E korai épületből a főhajót nyugati oldalon lezáró, félkörívű szentély jelenleg padlószint alatt lévő, mintegy 2 méter magas falmaradványa került elő 1994-ben.

1137-ben II. Béla király kancelláriájában állították ki azt az oklevelet, amely a pannonhalmi templom első újjáépítéséről számol be. Az utóbbi évek műemléki kutatásai mutatták ki a mai épület falaiban e 12. századi épület jelentős méretű maradványait. A főszentély északi fala mentén, és a déli mellékhajóban minden kétséget kizáróan 12. századi faldarabok találhatók. A déli mellékhajó oldalfala három korai ablak befalazott maradványát is őrzi.

A jelenlegi, harmadik templom abszolút kronológiájának egyetlen biztos támpontja az ünnepélyes felszentelésről megemlékező, 1225-ben kiállított királyi oklevél, amelynek alapján az építés befejezését 1224-re szokták datálni. Az első műhely munkájának kell tartanunk az altemplom teljes épületét, a keleti szentély oldalfalait, valamint a három ablakkal és rózsaablakkal áttört zárófalát, a diadalív pilléreket a diadalívvel együtt, s végül a diadalív előtti pillérpár, megépítését. Az első műhely működését egységes tervezői és kőfaragói stílus, kiegyensúlyozott, homogén és világos téralkotás, egyöntetű és pazarlóan bőséges növényi díszítés jellemzi.

Az első műhelyt követő második mestercsoport az északi mellékhajó boltozásával és három északi árkádpillér megépítésével foglalkozott. Nagy mértékben megőrizték az előző épület körítőfalait, s az új boltozatok támaszait belevésték abba. Az egységes korai gótikus levéldíszt heterogén díszítőkincs váltotta fel. A második műhely és a templomot befejező harmadik mestercsoport közötti nagyon rövid közjáték résztvevőjeként kell tekintenünk azokat a mestereket, akik a déli mellékhajó valószínűleg egyszer már teljesen lezárt keleti végét áttörték és ebben az irányban újabb szentélyszakaszt vagy apszist toldottak hozzá. E toldás a 15. század végén bekövetkezett átépítéskor elpusztult, egyértelmű nyomait a falpilléreken találjuk meg. Az eltérő vastagságú hengeres támaszokat íves kapcsolatokkal fűzték egymáshoz.

A harmadik műhely tevékenykedése az építkezések utolsó néhány évére, már az 1220-as évekre esik. Ők építették meg a főhajó hatsüveges boltozatait, a két utolsó északi árkádpillért, a déli főhajópilléreket, a déli mellékhajónak az új árkádpillérekkel azonos tengelyű falpilléreit, a déli mellékhajó négysüveges boltozatait a már álló keleti szakasz kivételével, továbbá kifaragták és feltehetően a megtartott 12. századi fal létező kapunyílásaiba beépítették az új déli (Porta speciosa) és északi (Királykapu) kapuk bélletköveit. (román v. gótikus stílusú épületeken:〉 kapunak, ajtónak v. ablaknak a fal vastagságában kialakított, lépcsőzetesen szűkülő v. rézsűs, rendsz. (fél)oszlopokkal díszített kerete.) 

A bazilika portálja a torony alapjával

A harmadik műhely nemcsak a boltozat típusában alkotott a korábbi mesterek elképzelésétől gyökeresen eltérőt, hanem a pillérek alakját, szerkesztési módját is radikálisan megváltoztatta: a régies, „görögkereszt alaprajzú” formát, a hengeres pillérmag köré sugárirányban elrendezett, eltérő átmérőjű hengeres támaszok rendszerét dolgozta ki. A teherhordáshoz arányított, egyöntetű függőleges tagolásra törekvő, kötegelt pillérek az észak-francia gótikus építészet fejleményei. Megjelenésük alapvető stílusfordulatot jelez Pannonhalma építéstörténetében. Az új műhely munkába állása, az áttérés az új pillértípus tagolásrendjére az eldolgozási helyeknél, a pilléreken és a főhajó gádorfalain érhető tetten. Az új műhely épületszobrászati formakincse a klasszikus gótikus építészet észak-francia műhelyeiből ered. A pilléreket vájatolt felszínű, telt bimbós levelek díszítik, a bimbós levelek sorát helyenként naturalisztikus felfogású indadísszel egyesítve. A vezető mester a Porta speciosa tervezője lehetett. A kapu legépebb része, az archivolt levélsoros és áttört indás kitöltése a reimsi katedrális északi kereszthajókarjának zárófalán dolgozó kőfaragók munkáival mutat szoros rokonságot.  

A templomot 1870 és 1876 között Storno Ferenc vezetésével átépítették. A neogótikus és historizáló elemek közül többek között ekkor készültek a színes üvegablakok és a Szent Mártont ábrázoló nagy méretű rózsaablak, a festett mennyezet és a faragott padok. Az eredeti gótikus templomhoz jobban hasonlító állapot helyreállításának előkészítése 1996-ban kezdődött meg. A szerzetesek a brit John Pawson építészt bízták meg a tervezéssel, a szerződést 2007-ben kötötték meg. 

 A műemlékvédelemmel egyeztetve tervezték meg az új, minimalista belsőt, így eltávolították a szószéket, a szobrokat, a faragott padokat valamint a rózsaablakot, amelyeket aztán máshol állítottak ki. A 19. századi kőpadlót süttői mészkőre cserélték, a műemlékvédőkkel való kompromisszum keretében viszont megmaradtak az oldalsó üvegablakok, a baldachinos oltár, valamint a letompított színű mennyezeti freskók is. A teret modern és letisztult diófa bútorokkal egészítették ki, az egységes megjelenést pedig a fehér ónixból készült rózsaablak, szószék, szembemiséző oltár és a keresztelő medence tengelye adja meg. Az építőmunkálatok 2011 és 2012 között zajlottak, a bazilikát 2012. augusztus 27-én szentelték újra.

A főhajó két szélén nyíló kapukon át megközelíthető altemplom hat oszlopon és konzolokon nyugvó keresztboltozatokkal fedett négyszögű tér. Keleti zárófalán három félköríves záródású ablak található. Az oszlopok széles nyolcszögletű talplemezeken nyugszanak. A fejezeteket és a konzolokat tömött, bimbós levéldísz borítja.

A nyugati boltszakaszokban a növényi ornamentikát emberfejekből összeállított figurális faragványok gazdagítják. A keleti boltszakaszban mindkét oldalfalba egy-egy fülke mélyül: az északi armarium fülke (könyvek és liturgikus eszközök tárolóhelye) a déli lavabo volt. 

Az altemplom

A lejáratok között az altemplom nyugati falába mélyülő, vörös márvánnyal burkolt félkörös záródású ülőfülke, eredetileg bizonyosan apáti trónus volt, a hagyomány Szent István székének tartja. Az oldalfalakhoz tartozó, az altemplom boltozati rendszerével semmilyen összefüggésben nem lévő falpillérek valószínűleg a templomépítés közben megváltozott első tervének a tartozékai. Az altemplom ma látható román stílusú vörösmárvány lejárati kapui 1700 körül készültek alkalmazkodva a 13. századi Porta speciosa és a szintén e korból való refektórium kapu stílusához. Az altemplomban helyezték el Habsburg Ottó szívurnáját. 

Az altemplom

A könyvtár 400 000 kötet tárolóhelye. Kelet-nyugati tájolású, hosszanti elrendezésű, hossz és keresztszárnyból álló négyszintes épület három rizalitra osztott homlokzattal. (A rizalit az épület homlokzatsíkjából (az építési síkból) kiemelkedő rész, amely rendszerint a teljes épület magasságában végigfut. Azért alkalmazták, hogy a hosszú homloksort függőlegesen tagolják, ezzel élénkítve az épület optikai hatását.)

Nyugat felől a középső rizalit masszív alapépítményének falát három kis méretű félkörös ablak töri át, a középrizalit efölött kéttengelyes. A nagy ablakokkal és vakablakokkal tagolt felső szintjeit ion pilasztereken nyugvó szobordíszes timpanon zárja le. A timpanonban a tudományt és művészeteket megszemélyesítő allegorikus szoborcsoport. Az oldalrizolitok egytengelyesek. A hosszanti szárny keleti végéhez kapcsolódó keresztszárny keleti és déli fala a monostor épületeihez ízesül. Belső terei szintenként eltérő osztásúak. Az alépítményben rejlő, a hosszanti szárny alapterületével egyező, négyhajós, pilléres, csehsüveg boltozatos csarnok jelenleg kiállítótér.

Fölötte az épület teljes alapterületével egyező tér könyvraktár. Efölött az épület közepén húzódó két színt magasságú nagyterem közvetlen megvilágítását a homlokfal négy ablakán keresztül kapja. Könyvesszekrényekkel fedett falai mellett korinthoszi oszlopok által hordozott erkély fut körbe. A hosszanti teremhez kelet felől tágas félkörívvel kapcsolódó keresztszárny felépítse hasonló a hosszanti teremhez. Két fázisban épült 1824 és 1827 illetve 1833 és 1835 között.

Első építésze Joseph Franz Engel (1776 k.–1827), aki korábban a Lichtenstein hercegek udvari építészeként, később a francia Charles Moreau magyarországi építésvezetőjeként működött. A könyvtár tervét is magába foglaló 1824-es terv az egész apátság képének átformálását célozta. 1827-ben bekövetkezett haláláig azonban csak a középkori erődfal északnyugati saroktornyának helyén emelt könyvtár készült el. Az épület első változatában csupán a hosszanti nagyteremből és az azt kísérő földszinti mellékterekből állt. 

1833-ban a rend úgy döntött, hogy ezt a szűkösnek bizonyult könyvtárat kibővítteti. A bővítés tervezésével az esztergomi főszékesegyházon is működő Packh János építészt bízták meg, akinek kiváló képességeiről a templom új tornyának építésekor már meggyőződhettek. Packh az oldaltermek fölé emeletet húzott, s kelet felé, ovális alaprajzú, tágas keresztszárnnyal toldotta meg az épületet. A részletekben a már fennálló részekhez kívánt igazodni: a karzatot támasztó oszlopsort pasztell-szürke műmárvánnyal borította, korinthoszi fejezeteiket bearanyoztatta.

Az architektonikus elemek színharmóniáját szerencsésen folytatja az ajtók és könyvszekrények meleg cseresznyefa furnírozása. A nagyterem festészeti dísze az első terv részét alkotja. A mennyezet lapos ívű dongájára Engel ajánlására Josef Klieber (1773–1850) a bécsi Képzőművészeti Akadémia Graveurschule-igazgatója Minerva képét festette. A szobrászi tevékenységről jobban ismert Klieber műve az a két, 1828-ban készült királyszobor is (Szent István és I. Ferenc), amelyeket előbb a nagyterem végében, majd 1835 után az új keresztszárnyban állították fel.  

Az évszázadok során a monostor könyvállománya lassan növekedett, bár a török idők viharaiban nemegyszer a megsemmisülés fenyegette. A 17. század közepére némileg rendeződtek a viszonyok, s a nyugodtabb idők eredménye: az 1658. évből fennmaradt nagy inventárium (leltár). 

Természetesen a látogatók számára az apátság egy része van megnyitva. De így is hosszú időt tölthetünk az évszázados épületek falai közt. Lehet, hogy szentségtörésnek tűnik, de a falak melletti padra ülve nyugodtan “fordítsunk hátat” az épületnek és élvezzük a lenyugvó nap látványát, és melegét.

Élmény és Fotó: Farkas Attila / www.gogogo.hu

Információk: wikipedia

Térkép: Pannonhalma