Bányarobbantás Alex lett az egyik legemlékezetesebb név a telefonomban. Addigra már volt Helicopter Johannes, meg korábbról Chameleon Joe is. Ő például talált nekem kaméleonokat Tanzániában, az Usumbara hegységben. Johannes meg helikoptert szerzett a Viktória-vízeséshez. Tiszta sor. Alex egy kicsit keményebb dió.
Addigra már legalább másfél hete úton voltunk. Az már biztosan látszott, hogy több programunk lesz, mint amennyit végig tudunk csinálni. Elspoilerezem, Bányarobbantás Alex is ment a kukába végül. Volt egy fölülről nagyjából nyitott költségvetés azzal a feltétellel, hogy minden legyen a legfaszább, de Alexet nem hatottuk meg ezzel.
A Namíb sivatag négyszámjegyű útjain verettük már egy ideje. Az egyszámjegyű sem feltétlenül aszfalt, mint ahogy ezen a földúton is lehet menni százhússzal. A hegybe karmolt drágakőbánya felé haladunk abban a reményben, hogy vagy nem találunk ott senkit és gyűjthetünk, vagy van valaki, aki helyi és szívesen elad szépet olcsón. Vagy megnézhetünk egy robbantást.
Két leharcolt koma került elő a Mad Max romjai közül. Nem úgy tűnt, mintha dolgoznának, nem is mímelték. Cserébe kérésre elkezdtek mutogatni egy vödör ametisztet, meg füstkvarcot, meg a zárványokat, amiből barbárul kifeszegették mindezt, hogy szépítse az európai otthonokat. A főnök nincs itt, így egyrészt lehet arcátlanul alkudozni a gazdátlan, pontosabban egyelőre lajstromozatlan holmira, másrészt nem lehet ledumálni a robbantást. Mert az az igazi, ha visszajövünk, műsor lesz, munkavédelmi sisak, valami értelmetlen verseny győztese megnyomja a piros gombot, minden lerobban, majd lehet csákányozni meg feszegetni a zárványokat és olyan drágaköveket vásárolni, amit évmilliók után mi látunk meg először.
De Alexnek, a főnöknek csak a száma lett meg, meg a beceneve, két heti telefonálgatás sem után állt kötélnek, se ingyen, se sok pénzért. Végül annyi program volt a sivatagban, hogy említés nélkül kidobtuk a bányarobbantós programot, és más úton mentünk az óceán felé.
Addigra már túl voltunk zsiráfok százain Botswana és Namíbia legprímább nemzeti parkjaiban, pár ezer kilométer autózáson, bozóttüzeken, a zimbabwei határátkeléseken, de várt még a munka nagyja, az előzetesen lebeszélt programok maradéktalan végrehajtása, és a szokásos rögtönzések.
Másfél éves csúszással érkeztünk Namíbiába, egy tavaly áprilisra tervezett programot összerakni rendesen. A vírus nem sokat segített, a repjegyek a másfélszeresükre drágultak, a turistákkal foglalkozó infrastruktúra berozsdásodott (és egyben remek alkupozíciót biztosított tizennégy ember nevében beszélni), az amúgy sem mindig egyszerű afrikai határátkelések tovább bonyolódtak a PCR tesztekkel, és elsősorban az érvényességükkel kapcsolatos matekkal.
A zimbabwei határhoz kellett például friss teszt, amit Botswanában készítettek előző nap. A nagy érdeklődés során a helyi kórházból a zambiai határhoz irányítottak, majd onnan vissza a botswanaihoz, mindezt útlevél nélkül, pusztán bemondásra, hogy csak jövünk, megyünk, tesztelünk. Végül meglett a tesztelő hely, fizetni előre kellett tök máshol, majd levették a mintát és mindenki boldog volt. Két héttel később, amikor már ténylegesen tétje volt a folyamatnak, már minden máshogy volt. A múltkori tesztvételi helyen rejtői párbeszéd alakult ki.
– Csókolom, teszteli jöttem!
– Maga kamionos?
– Nem, miért? – az ablakon egy cetli, hogy ez az ablak a kamionosoké. Odébbmegyek egy méterrel, ő meg átül az asztal másik oldalára, ugyanabban a szobában. A másik ablakon nincs cetli.
– Oké, itt vagyok, tesztelni szeretnék.
– Itt nem lehet.
– De lehet, két hete pont ebben a szobában vettek mintát.
– Zambiából jön?
– Ott sose voltam, el sem hagytam Botswanát, és Zimbabwébe kell a teszt. Ráadásul 14 főre, és lehetőleg azonnal.
– Itt a múltkor sem tesztelhették.
– Pedig itt teszteltek, pont azért jöttem ide vissza.
– Akkor az tévedés volt. Itt csak a Zambiából érkezőket tesztelik.
– De én a múltkor sem onnan érkeztem.
– Akkor a múltkor sem tesztelhették volna itt.
– Az lehet, de most meg most van, egy csoporttal megyek holnap Zimbabwébe. Kell a teszt.
– Itt nincs is annyi összesen.
– De a múltkor…
– Sajnálom, viszlát! Menjen be a városba a Weighbridge klinikára.
Ahogy gyalogoltam vissza a zambiai határról Botswanába, megint útlevél nélkül, bemondtam, hogy tesztelni voltam, csak nem sikerült, és szó nélkül visszaengedtek. Közben besötétedett, megállt mellettem egy autó egy családdal, és rám szóltak, hogy azonnal szálljak be, veszélyes ennyi állat között. Akkor tűnt csak fel, hogy többszáz majom nyüzsög körülöttem.
Nemcsak a teszteléssel, de a hétköznapokkal is akadtak gondok. Országról országra változik, hogy mikor és hol van kijárási tilalom, és mikor nem lehet szeszt kapni napközben, és mikor van teljes alkoholtilalom. Botswanában például teljes szesztilalom van, de elsőre föl sem tűnt, mert akkor még tele volt a kocsi hűtője. Mondjuk az első checkpointon megállított a katona koma a vaksötétben, és halálra kérdezgetett, de aztán továbbengedett. A legközelebbi város kihalt, se étterem, se hotel, végül behajtunk a bozótba és a kocsi tetején lévő sátorban alszunk valahol a pampákon. Mint kiderült, nemcsak szesztilalom, de kijárási tilalom is van, csak nem tudtuk, hogy most vajon ennyire vidéken vagyunk-e, és ez normális, vagy szigor van, amit nem tartunk be. Végül is tökmindegy, van éjszakai vezetés meg ivás is, nem kell annyit stresszelni ezen.
A turizmus a többi országéhoz hasonlóan itt is romokban. Nekünk persze ez nagyon jó, mert minden olcsóbb és gátlástalanul lehet alkudni jobb autóra, jobb szállásra, több szolgáltatásra, ráadásul nem is kell osztozkodni másokkal a lodgeokban. Namíbiában az egyik Mad Maxes tanyán panaszkodott a tulajdonos felesége, hogy régebben napi száz autó állt meg náluk kávézni, most meg mi vagyunk az elsők aznap.
Egyébként Namíbia egyik jellegzetessége a posztapokaliptikus hangulatú sivatagi porták ‘30-as évektől gyűlő autóroncsokkal és mindenféle retro cuccal. Bő évszázaddal ezelőtt, amikor Namíbia még német gyarmat volt, a németek és a dél-afrikaiak elkezdték fölvásárolni az ország földjeit. Akik jobban jártak, gyémántbányát nyitottak, akik kevésbé, kénytelenek voltak beérni párszáz/párezer négyzetkilométerrel, amint elfért rengeteg állat. A gyémántbányák gyorsan lezárt területek lettek, mert annyi kő volt, hogy a kezdeti időkben a földről, négykézláb szedték össze a nyakba akasztott bőrzacsikba a jobb sorsra érdemes egykor helyi lakosok. Aki gazdálkodni kezdett, összeszedett minden autó- és egyéb roncsot a környéken és az út mellé hordta őket. Egykor hulladéknak számítottak, ma pedig a legjobb cégérek, amire eléggé harapnak az erre autózó ízirájderek.
Így kerültünk el az egyik tanyára is. A teljesen kihalt út mentén száz kilométeres körzetben semmi, amikor egyszer csak felbukkant pár autóroncs, valamint egy Apfelstrudel valamint Kudu Steak és egy Ice Cream feliratú tábla. Ez a verhetetlen kombináció a világ egyetlen más pontján sem fordulhatna elő. Különösen az Apfelstrudel érdekelt, egy héttel korábban, több száz kilométerrel arrébb, Solitaire-ben már kóstoltam egy kiválót, vastagot és gyümölcsöst. A pitét előállító néni egy ponton megkérdezte, hogy jó-e (igen, jó, lehetne mondjuk tejszínhab nélkül, kevésbé édes és erősebb textúra, de ezt nem mondtam), és hogy jobb-e, mint amit a Namíb sivatag túlvégén, Solitaire-ben adnak (ez más, az vastagabb, hangzott a diplomatikus válasz). Végül elkezdte fikázni a többszáz kilométerre lévő másik almáspite készítőjét, hogy az nem is pite, meg a pite nem olyan vastag, meg nem elég édes, és hogy azzal szégyent hoz az Apfelstrudelre. Egy pillanatra megcsapott a világpolgárság felszabadító érzése (vagy inkább az, ami a honvágy ellentéte), pont olyan volt a magyarországnyi területen élő két német ellenségeskedése a sivatag közepén az igazi Apfelstrudel miatt, mintha a sajátjaimat hallanám. Mintha két cukrászda lenne Magyarországon, és a fertőrákosi elkezdené szidni a gávavencsellői vaníliafagyiját.
Az egész történet egyébként nem ezért érdekes. Évekkel ezelőtt, mielőtt kitört volna az Első Közép-Namíb Apfelstrudel Háború (guglizd meg az Apfelstrudel Desert Operation/Wüstenoperation, nem találsz semmit, nyilván:), a farmon egy Dél-Afrikából idetelepült gazdálkodó család élt és gazdálkodott. Az utóbbi években azonban a klímaváltozás miatt megrövidült esős évszak, és a hosszabb nyári szárazság és magasabb hőmérséklet elsivatagosította a területet és veszteségessé tette a gazdálkodást. Így vágtak bele az idegenforgalomba néhány szürreális kis kunyhóval és remek konyhával (mínusz Apfelstrudel). Amit viszont a covid egyik hónapról a másikra lenullázott, és ezzel tizede alá esett vissza a bevétel.
Na megyek aludni, legközelebb írok majd gyémántokról, állatokról meg további emberekről.
Élmény és fotó: danielfromhungary
