A Lauterbrunnen-völgyet a Weisse Lütschine folyó szeli át, amely a Lauterbrunnen-gleccserből ered. A két oldalon meredek, több száz méteres sziklafalak emelkednek, köztük több mint 72 vízesés zuhan alá — emiatt nevezik „a vízesések völgyének”.
A legismertebb ezek közül a Staubbach-vízesés (kb. 297 méter magas), amely Svájc második legmagasabb szabadon lezúduló vízesése, és már a 18–19. század óta inspirálja az utazókat és művészeket. A völgyből drótkötélpálya és fogaskerekű vezet fel a híres hegyi falvakba, Wengenbe és Mürrenbe, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az Eiger–Mönch–Jungfrau hármasra.
Lauterbrunnen neve a középfelnémet „lauter brunnen” („tiszta források”) kifejezésből ered. A középkorban a völgy elszigetelt pásztorvidék volt, de a 18. századtól kezdve az európai romantikus utazók kedvelt célpontja lett.
A völgyben ma is találhatóak faházak, melyek több mint 400 évesek, és hagyományosan faragott erkélyeikkel a svájci hegyvidéki építészet mintapéldái. A hely kiválóan alkalmas bázisugrásra, ezért a világ extrémsportolói is gyakran itt edzenek.
Goethe, Lord Byron, Turner és Mary Shelley is megfordult itt – a vízesések és a hegyek drámai látványa mély benyomást tett rájuk.
Goethe a Staubbach-vízesés ihletésére írta „A vízesés éneke” (Gesang der Geister über den Wassern) című versét.
Turner több akvarellt festett a völgyről, amelyek ma is a romantikus tájképfestészet remekei. A Lauterbrunnen-völgy szolgált mintául a J.R.R. Tolkien által megálmodott Völgyzugolyhoz.
Mary Shelley a Frankenstein utazási részeiben is említi a völgyet, mint az alpesi természet lenyűgöző színhelyét. „Lauterbrunnen felé vettem az utam; az ég kékje fölöttem, a zöld rétek és a havas csúcsok ragyogása körülöttem szinte visszaadták lelkem békéjét. A Staubbach-vízesés, amely ezüstfüggönyként hullott alá a magasból, olyan volt, mintha a menny maga sírna le a földre. A levegőben szivárvány játszott, a permet megcsókolta az arcomat, s egy pillanatra megfeledkeztem minden bánatomról. De amikor a vízesés zúgása elhalt, újra rám szakadt a csend, és vele a magány. A természet fensége kicsinnyé tett, s úgy éreztem, soha többé nem találok békét az emberek között.”
A Trümmelbach egy gleccserpatak a Lauterbrunnen-völgyben, a Berni-Alpok szívében. Vize a környező hatalmas hegyekről — az Eiger, a Mönch és a Jungfrau gleccsereiből — származik. Ezek a jégfolyamok olvadáskor több ezer liter vizet engednek le naponta, amely a hegyek mélyén egy sziklahasadékon keresztül tör utat magának.
A patak kb. 2000–2300 méter magasan ered a gleccserekből. A víz évente több mint 20 000 tonna hordalékot szállít, ezért a víz zavaros, tejszínű. Innen száramzik a neve is: a Trümmel szó a Trümmig („zavaros, kavargó”) régi svájci dialektusból ered.
A Trümmelbach sokáig láthatatlan természeti jelenség volt, mivel a sziklafalak belsejében hömpölygött. A 19. század közepéig csak a hangját hallották a völgyben és föld alatti mennydörgéshez hasonlították. 1877–1886 között kezdődtek az első műszaki beavatkozások: alagutakat és kilátókat vájtak a kőzetbe, hogy a turisták is láthassák a vízeséseket.
1913-ban épült meg a híres hegyi lift, amely ma is működik, és segíti a látogatók emelkedését a hegy gyomrában. A patak tíz nagy vízesésre tagolódik, amelyek a szikla belsejében zuhannak alá.
Sál, sapka, kesztyű ajánlott a fázósabbaknak, de mire felmászunk a 140 méter magas kanyon tetejére, a víz belülről is kitör, és a végén nem tudtuk eldönteni, hogy megizzadtunk, vagy csak simán lespriccelt a zuhatag. A “Szűz”, a “Szerzetes” és az „Óriás” gleccsereiből elementáris erővel robajlik a víz a barlangban. A vízesés a Jungfrau-gleccser olvadékvizeit vezeti le, évente mintegy 20 000 tonna víz zúdul le a járaton. De nem a szabad ég alatt, hanem a hegy belsejében, sziklahasadékok között. Európában ez az egyetlen, hegy gyomrában látogatható gleccservízesés, amely biztonságosan megközelíthető.
Élmény és fotó: Rajczi Adriana
