San Marino a világ legrégebbi köztársasága
Bár San Marino nem része Olaszországnak, de általában belefoglaljuk az útba, ha Rimini felé vesszük az irányt. Méretei nem túl nagyok, így mindent össze vetve egy délutánt vagy maximum egy napot érdemes rászánni!
A San Marinoba látogatók számára legegyszerűbb felvonóval feljutni a fővárosból a hegytetőre, mely a város felett áll. A fellegvár és a hozzá kapcsolódó épületek otthona és lenyűgöző kilátást nyit a környező vidékre. A gerinc mentén körbesétálhatunk a védőfalakat követve.
San Marino városa kisebb, mint amit egy fővárostól elvárhatnánk – az óváros, amely a látogatók kiemelt érdeklődésének örvend, alig 500 méter hosszú és 100 méter széles.
A falakon belül sok keskeny utca található, amelyek a látnivalók felfedezéséhez vezetnek.
A hegytetőről a vidékre és az tenger felé nézve láthatjuk, hogy San Marino lakosai miért próbáltak oly keményen megőrizni földjüket az évszázadok során. Lenyűgöző kilátás és egy gyönyörű város, amely megőrizte történelmi báját.
Nehéz elképzelni, hogy miként sikerült megtartani országot, bár a háborúk és hadjáratok miatt véres volt a körülöttük lévő föld. San Marino a világ legrégibb szuverén állama, amelyet 301-ben alapítottak. Ez a méret segített megvédeni az országot, mert soha nem tekintették valódi fenyegetésnek vagy olyan nagy területnek, ami megzavarja a hódítást.
Teljes egészében Olaszországba körbezárva, földrajzilag védettek maradtak sok-sok támadótól. Hivatalosan ezt az országot San Marino-t a legbiztosabb köztársaságának nevezik. Azt hiszem, nem túl nehéz megnyugodni, ha csak 30 000 állampolgár van.
Furcsa helyzetnek számít, hogy egy torony csúcsán állunk és valójában egy egész országot látjuk. Szürreális, de ugyanakkor nagyon izgalmas dolog, amit a történelmi főváros ősi őrtornyai és kővel rakott útjai magukban hordanak az évszázadok során.
A nap folyamán viszonylag zsúfolt a hely a közeli olaszországi üdülő városokból érkező buszos túristák miatt. Mire a nap lemegy, a főváros szinte elhagyatott, pár emberrel lehet csak találkozni a város falain.
Még attól sem kell tartanunk, hogy eltévedünk, mert ilyenkor is csodás kis kincsekre talál az ember egy városbéli kávézó teraszán!
Szöveg: Varga Andrea
Fotó: Farkas Attila
