danielfromhungary.blogspot.com
2009. december 7., hétfő
Az Anti-Atlasz berber falvain keresztül
A türingiai faszobrász, a mallorcai festőnő meg én. Berber esküvőről berber esküvőre. Asszonyszöktetés a despota berber sivatagi palotájából. Mesék Atlantiszról. Marokkó egyik leghíresebb festőnője vendége voltam Marrakeshben.
Úgy látszik, a két évvel ezelőtt Svájcban megkezdett Kassák-emléktúra Marokkóban folytatódik. A Párizsba gyaloglás után a téma a faszobrász meg én. Még egy ilyen élmény és megtanulom a Ló meghal, a madarak kirepülneket…
Mielőtt bárki sajnálni kezdene az elmaradt mauritániai vonatozás miatt, megnyugtatom: megint jobban jártam – ezúttal sokkal jobban. Annyi minden történt, hogy kénytelen voltam a három-négyszáz évvel ezelőtti regényekhez nyúlni, amikor a címadáson törtem a fejem. A modern Ezeregyéjszaka bony olult tablójának lettem szereplője, elveszve az emberek, nyelvek és kultúrák bábeli rengetegében. Miközben ezt írom, a kertben lévő tévén, egy Jimmy nevű csatornán franciául megy az X-akták.
Az egész egy szendviccsel kezdődött. Miután három napot folyamatosan úton töltöttem, visszatértem Agadirba. Az útikönyv segítségével megszültem, hogy az Anti-Atlaszban, egy Tafraout nevű kisvárosban pihenem ki az utat, bérelek biciklit és bejárom a völgyet meg a környező kanyonokat.
Agadirban kis híján felrobbantam, amikor reggel 9-kor közölték a buszpályaudvaron, hogy Tafraoutba este 11-kor indul az egyetlen busz. Ha most akarok oda menni, vissza kell taxiznom Tiznitbe, a városba, ahonnan két órával ezelőtt indultam el Agadir felé. Visszataxiztam. Tiznitben meg az derült ki, hogy Tafraoutba egyáltalán nincs taxi, mert az eida miatt minden épkézláb ember az észak-déli irányban, Essouira, Agadir és Casablanca felé szállít utasokat, mert abban van a biznisz. Egy párezres kisvárosba a hegyek közé senki sem megy. Várjak estig, aztán legfeljebb holnap találok valamit, hangzott a helyiek megnyugtató válasza. Inkább elindultam gyalog. Százhét kilométer, ha minden kötél szakad, két nap alatt legyaloglom, de persze erről szó sincs, mert bármilyen járművet gátlástalanul lestoppolok, ami egy kicsit is gyorsabb nálam. De erre esélyem sem volt, a város legszélén találtam egy lerobbant buszt, ami éppen indult – Tafraoutba. És leültem az utolsó szabad helyre.
A százhét kilométert folyamatos menéssel kereken négy óra alatt sikerült megtenni. El lehet képzelni az utat meg a tájat. Igaz, egyszer megálltunk, amíg a busz teljes közönsége bevásárolt az út menti piacon. Az utolsó óra tökéletes sötétségben telt, amikor feljött a majdnem telehold, megvilágította a marsbéli tájat. Ismét az az érzés töltött el, hogy ezért érdemes volt szenvedni.
Tafraoutba hulla fáradtan érkeztem. Gyakorlatilag menni sem volt kedvem, így az első hotelnél megálltam. Arra sem volt erőm, hogy olcsóbb szállást keressek. De azt azért kialkudtam, hogy csak akkor maradok ott, ha szereznek nekem ingyen egy biciklit a következő napokra. Belementek, kifizettem előre három napot, és egy lefekvés előtti utolsó szendvicsért nyakamba vettem a kétszáz méteres belvárost. Miközben a kajára vártam, és a kávémat kortyolgattam, felbukkant egy érdekes fazon. Egy darabig méregetett, majd megszólalt: „Bist Du deutsch?”. Anyád. Ennél rosszabb belépővel nem lehet nálam kezdeni. De azért elkezdtünk beszélgetni. A szokásos körök közben kiderült, hogy ossie a DDR-ből, én meg magyar vagyok, úgyhogy egyből jött a „jóestét kívánok” és társai, mivel fél gyerekkorát a Balatonon meg Budapesten töltötte. Mire kiderült, hogy még a DDR-es időkben jártam egy nagyot Türingiában, ahonnan jött, teljes lett az egyetértés. Megkérdezte, ráérek-e. Hát az attól függ. Elővett egy térképet, és egy perc alatt elmagyarázta, hogy holnap reggel hatkor indul, itt keresztül az Anti-Atlaszon, ott átvágunk az Atlaszba, majd az algériai határ mentén végig a sivatag peremén, majd az Atlasz egyik völgyében Marrakeshbe menne. Nincs kedvem csatlakozni? Ő adja a kocsit meg a benzint, én meg meghívhatom majd néha egy kávéra. Alvás meg majd a kocsiban, vagy, ahogy jön. Tisztességes ajánlat. Ismerhettek, természetesen nem volt kedvem hozzá…
Visszarohantam a szállásra, töröltem a foglalást, visszakértem a pénzt, és közben azon röhögcséltem, hogy hat nap alatt négyezer kilométert buszoztam, idejöttem pihenni, és a megérkezésre 10 órával már egy kocsiban fogok ülni, hogy pár nap alatt újabb kétezer kilométert üldögéljek. Ennyi talán még életemben soha… Villon jutott eszembe, meg az, hogy bizony nem csak az akasztott ember érzi, milyen nehéz a feneke.
Reggel hatkor a szállás előtt álltam, rutinosan nem csuktam be magam mögött a kaput, mert ha kiderül, hogy mégsincs ekkora mázlim, ne kelljen a vaskapu döngetésével fölverni a fél házat. Öt percet késett, aminek örültem, hogy mégsem annyira német. A közös utazás szabályait az elején megtárgyaltuk. Ő szobrász, formákat és inspirációt gyűjt a sivatagban. Vagyis majd gyakran megállunk fényképezni, filmezni. Szívemből szólt.
Napfelkelte után négy, bordó anyaggal lefüggönyözött berber lány jelent meg az úton, egyből megálltunk, beszédbe elegyedtünk. Egy elég sajátos, francia-spanyol-arab keveréknyelven elég jól el lehet velük dumálni. Mármint nekem sajátos, mert egyiket sem beszélem, ők természetesen tudnak franciául meg arabul (meg berberül). Fényképezni őket haram, amikor viszont egyikük mutatja a kis kacsóját, hogy mekkora vízhólyag van rajta, és leragasztom, akkor megfogni nem haram. Emiatt persze azonnal hatalmas lesz a szerelem, velem jönne Európába, van-e nekem madam, bébi? Van, persze, próbálom lebeszélni, elég szomorú emiatt, én meg remélem, hogy a következő faluban lévő apja és testvérek később hallanak a sztoriról, mint ahogy áthaladnánk a falun. De azért megad egy telefonszámot, ráírja hogy Leila, hogy várni fog, de ez ilyenkor úgyis csak aznapra szól általában.
Útközben beszélgetünk Gernottal, nemcsak faszobrász, de dolgozik márvánnyal is, emellett egyetemen tanít a szobrászathoz nélkülözhetetlen anatómiát meg mindenféle rajzos-szobros tárgyat. Nálam egy tízessel idősebb művész, az ilyen típusú emberrel élmény minden eszmecsere, mert csomó olyan dolgot tudnak a művészi látásmódról, amit én sohasem fogok. Az utazás gyorsan átmegy szimbolikusba, amikor följön a nap, de még a Hold is látszik egy kőhalom fölött, megszületik az első haiku a kövön lévő Hold árnyékában a benzinivó tevén ülő utazókról. Kezd minden meseszerűvé válni.
Marokkónak a legkevésbé bejárt részén utazunk, a forgalom zéró, turizmus nincs, a falvak nevei a nálunk lévő részletes autóstérképen sem szerepelnek. Fölveszünk egy út szélén stoppoló berber bácsit, meséli, hogy fiatal korában Marseillesben dolgozott, aztán a környékbeli hegyekben harcolt az algériaiak ellen. Egy óra múlva kitesszük egy kisvárosban, majd néhány tucat kilométerrel később egy – valószínűleg földrengés által – lerombolt igen komolyan megépített és erődített városhoz érünk. Neve nincs, lakosa egy tucat, méteres gyíkok, virágzó kaktuszok várnak a romok között. A város szélén egy vádi, kristálytiszta víz csorog a sziklák közül, lefolyik egy kanyonba, amíg be nem issza a homok. Olivát és paradicsomot eszünk piknikezésnél.
Így telik a nap hátralevő része, lassan átérünk az Anti-Atlaszon, a sivatag peremén berber esküvői menetbe futunk. Aztán még egybe. Már sötétedik, amikor fölvesszük Kalifát, a következő stoppost, aki a családjához igyekszik haza. A hegyeken át rövidítünk, egy kobaltbánya mellett kanyarogva feljön a telehold. Egy Agdz nevű városban magunkhoz vesszük eddigi legjobb tanzsinunkat a la berber. A tanzsin helyi kaja, kerámiaedényben megfőznek egy darab jó cupákos húst, körülötte zöldségekkel, krumplival, hagymával, paradicsommal és olivával. Az adag sosem tűnik nagynak, de a hozzá adott langyos kenyérből mellécsúszik még vagy fél kiló. Lassan elalszom, Gernot éjszaka is vezet. Arra kelek, hogy egy falu közepén állunk a tök sötétben, és vagy ötven jólöltözött ember bámul. Egy csoportos berber lánykérésbe futottunk bele, meg ugyanakkor tartott esküvőbe. Egy csapat fiú dobolt meg énekelt, velük szemben meg a csajok táncoltak. Marasztaltak volna, de elég bonyolultan menedzselték a dolgot, én meg közben visszaaludtam, úgyhogy leléptünk. Bementünk a sivatagba kocsiban aludni. A napközbeni harmincöt fok leesett ötre, a telehold a szemembe sütött, de azért jó volt. Éjjel megállt mellettünk egy kocsi, kiszállt egy csávó, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, majd elhúzott. Végül reggelig kocsikáztunk, néha megállva egy-egy ébredező faluban. A sivatag szélén voltunk, az addigi hegyes-sziklás táj helyett jöttek a százhatvan méteres homokdűnék.
Az utolsó lakott településre igyekeztünk, de mivel a homok előbb kezdődött, bementünk egy darabig, hogy előbb járunk egyet a homokban, mielőtt minden forró lesz. A sivatag magányos arcoknak való hely, úgyhogy a tökéletes egyedüllét elérése érdekében szétváltunk egy elhagyottnak tűnt karavánszállás mellől. Amikor két órával később visszatértem, Gernot még el sem indult, sőt nem is láttam. Egy negyvenes és rendkívül alacsony nőt viszont igen, nagyon felindult állapotban. Ő volt Maria. Aztán befutott a barátja, Frank. Maria összevissza magyarázott valamit, hogy velünk jön tovább, és hogy minél előbb induljunk, mielőtt visszajön a berber. Felbukkant valahonnan a német, és valami „kind of kidnapping” fogva tartós sztoriba kezdett. A kocsiban már ott figyelt egy mázsa cucc, elfoglalva a csomagtartót meg majdnem az összes helyet hátul, az egész egy lepedővel letakarva. Maria panaszkodott, hogy fáj a segge, mert éjjel, amikor ki akart mászni a falakon kívülre, le kellett ugrania a tetőről, de leesett, és seggre érkezett.
Egyedül volt egy öreg berberrel, aki a hely egyik tulaja, és eléggé beparáztatta, majd bezárta. Most abban reménykedett, hogy a berber csávó nem jön el még egy darabig a faluból a szállásra, és le tud lépni minden cuccával Marrakesbe, a barátja anyjához. Később kiderült, hogy a barátjával felújították a szállást, és valami üzlettársi biznisz is volt a dologban, de az egész egy kicsit homályos maradt. Amiatt nyugodt volt, hogy ismerte a berbert, és tudta, hogy hozzányúlni nem fog… Kocsi persze nem volt a sivatagban, a falu taxisa nem merte elvinni őket, aki meg dzsippel megy oda, annak nincs egy félkocsinyi meg plusz egy főnyi helye. A berber persze tudta ezt, és azt is, hogy aligha fog csak úgy lelépni. A legjobbkor értünk oda. Mivel volt előttünk vagy ötszáz kilométer, belehúztunk, csak párszor álltunk meg kávézni. Éjjel értünk Marrakesbe, és Maria meghívott, hogy ha már elhoztuk és ilyen jól elvertük együtt a napot, aludjunk Frank édesanyjánál. Mariáról menetközben meg kiderült, hogy mallorcai festő, aki elsősorban ciciket, faszokat meg seggeket fest, elég szép vonalvezetéssel. Laptopon mentek a képei, közben meg szólt az első Black Sabbath. Naplemente előtt még megterítettünk a sivatagban egy kis olivás-sültkecskés pikniknek. A kecske saját volt, pár napja vágták.
Hajnali egykor egy hetvenhét éves ősz hajú mosolygós néni köntösben, meg egy hatalmas berber integetett az utcán Marrakesben. Frank édesanyja Regine, a francia festőnő, aki évtizedek óta Szenegálban meg Marokkóban él. Éppen hatalmas munkában volt, hoteleknek bérfestett gyönyörű fatáblákat. Hatalmas vacsorával fogadtak, aztán hajnalig beszélgettünk. Másnap ki sem mozdultam a pici udvarból Marrakes egy nyugisabb részében. Gernot hatalmas társat talált. Még útközben csomót mesélt Atlantisz legendájáról, meg hogy az miért érdekli a művészeket. Reginenek egy polcnyi könyve volt erről. A meseszerű sztorik folytatódtak. Nekem meg végre összejött a pihenés, a napi háromszori meleg étkezés, az ágyban alvás meg a beszélgetés-kártyázás-képszerkesztés kombináció kikapcsolódásként.
Visszaemlékezve a februári afrikai kalandokra, eszembe jutott, hogy annak idején jól megkaptam, hogy kicsit rasszista vagyok, amiért azt írtam, hogy amióta elmentek innen a fehérek, minden csak szarabb lett. Meg hogy kár volt olyan gyorsan függetlenedni, előbb megtanulhatták volna, hogyan kell felépíteni egy országot. Megkérdeztem erről Reginet is, aki mégiscsak Nyugat-Afrikában él évtizedek óta, hogy szerinte miért olyan elbaszottak ezek az államok. Ugyanezt válaszolta. Hogy ha a szülői iránymutatás nélkül maradt kisgyerek a saját feje után megy, akkor lehet, hogy örül neki, de mindent megszív, nem tudja, mi van, és zsebpénzre is szorul. Húsz évvel ezelőttről ugyanazokat a hétköznapi korrupciós rendőrös-katonás sztorikat mesélte, amit februárban kipróbáltam párszor. Azt hiszem, érdemes lenne elmélyedni ebben a témában.
Közben egy kis intermezzo a bábeli zavarról: Regine a berberrel franciául beszél, Mariaval spanyolul, velem angolul. Maria németul beszél Gernottal, meg néha velem is. A berberrel úgy beszélek, hogy Maria az angolt spanyolul magyarázza az egyébkent jól beszélő Reginenek, aki frnaciául folytatja. A kaja mindig berber, az esti film amerikai, a híradó francia és arab. Egy magyar úgy kellett ide, mint egy falat kenyér.
Marrakesre eddig nem sok időm jutott. Jártunk egyet Gernottal, megnéztük a most zajló Marrakesi Filmfesztivált helyszínét, jó lett volna bemenni, mert Dél-Korea a vendég, de már nem volt pofám megkérni Reginet, hogy szerezzen jegyet – és utólag nézve amúgy sem lett volna időm rá. A medinában a fesztivál miatt hatalmas színpad, shaolin bemutató, koncert, miegymás, közben minden tömve emberekkel. A kis utcácskák szépek, romantikusak, és jó cuccok vannak bennük, de annyit baszogatnak a helyiek, hogy vegyek ezt-azt, meg hogy kóstoljam végig a fűszereit, nézzem meg az árlapot, meg hogy ígérjem meg, hogy később visszamegyek, hogy inkább kihagyom egyelőre. Aki nem baszogat, az viszont mind kedves, még a legrosszarcúbb dzsankival is sikerül jó kedélyű mondatokat váltani. Tegnap ugyanez volt a helyzet a sivatag szélén lévő Erfoudban. Amint fékeztünk a kocsival, már gurult is mellénk bicajjal a fószer, hogy leállítson, hogy hotelt meg éttermet ajánljon. De amint lekoptattuk nagy nehezen, és bementünk a boltba, máris mosolyogva diskurálunk a boltossal, aki cseppet sem akar lehúzni, meg a zöldségessel, aki fél dirhamot is visszaad, ha úgy korrekt.
Marrakesben eddig mindenki megemlítette, hogy mennyit változott az utóbbi évtizedben. A kedves kis parkok és egy-kétszintes villák helyére ötemeletes apartmanházakat húznak helyi meg szaúdi befektetők, a lakásokat meg veszik a gazdag helyiek, a nyugdíjas németek, meg a brit ügyvédek. Szerencsére némelyik épületben van stílus és fantázia, de ennek ellenére sajnálom, hogy korábban nem jártam itt. Azt is sokan említették, hogy Marrakes szexközpont.
A gazdag öbölbeliek ide (is) járnak kislányokért, kisfiúkért, rengeteg kupi van mindenfelé. Sőt, a szexturizmus a sivatagi showba is beszállt: a sivatag peremén mindenfelől jönnek szegény lányok a turistáknak fenntartott karavánszállások környékére. Ezekről indulnak ugyanis a sivatagban sátorban alvó romantikus túrák. Ezek többsége a szokásos: tevével bevisznek egy órára a sivatagba, ott alhatsz egy sátorban, reggel meg hazahoznak. Nem tudom, mennyibe kerül, mintha harminc euróról hallottam volna. Nos, ugyanilyen túra viszont belekerül egy százasba, ha abban benne van a hálótárs is. Számomra az volt a meglepő, hogy ez az egyébként rengeteg helyen jelen lévő jelenség itt annyira zavarja a helyieket, hogy egy hosszabb beszélgetésben sosem felejtik el megemlíteni. Regina mesélt egy szép sztorit. Volt itt Marrakesben egy ember, akinek az egyébként fejkendős muszlim felesége egy fekete csadoros nővel állított haza egyszer, hogy az tanítja a Koránra. Ez ment is egy darabig, de egyszer egy balesetben a házban meghalt a csadoros nő. Akiről akkor kiderült, hogy férfi…
Ma már csak itthon lightoskodunk, holnap meg megyünk pár város környéki faluba a velünk lévő berber arc szüleihez, aztán irány Fez, mert jön Eszter, és kezdődik a közös nyaralás. Ismét egy tökéletes csatlakozás, az itt töltött háromnaposra nyúlt vendégség tett belém némi energiát.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com
