A Notre-Dame székesegyház talán legjellegzetesebb és legmisztikusabb elemei a gargoylesek és a chimérek. Ezek a kőből faragott, gyakran félelmetesnek tűnő vagy sok esetben groteszk lények az épület külső falait díszítik. Bár sokan összetévesztik őket, fontos tudnunk, hogy valójában két különböző típusú szoborról van szó.
A gargoylesek elsősorban vízelvezetésre szolgálnak, míg a chimérek dekoratív célokat szolgálnak. A gargoylesek általában az eresznél találhatók, míg a chimérek magasabban, a falakon vagy tornyokon. A gargoylesek gyakran állati vagy emberi alakot öltenek, míg a chimérek sokkal fantáziadúsabbak és többnyire különböző állatok vagy emberi testrészek keverékéből állnak.
A gargoyles (magyarul vízköpők) elsősorban funkcionális szerepet töltöttek be. A vízköpő az ereszcsatorna megnyújtott végződése, amelynek az a célja, hogy az esővíz az épület falától minél távolabb érjen földet. A képzőművészetben díszkutak, szökőkutak részeként is előfordul. A gótika korában kezdődött el a vízköpők alakos kidolgozása. A kőből faragott alak többnyire képzeletbeli állat, de lehet torz vagy ruhátlan (bűn jelképeként) emberfigura is. A késő középkori vízköpőfigurák drôlerie-ként is értelmezhetők.
A XII. században a római katolikus templomok erősebbek lettek és sok új hívet toboroztak, nagyjából ez idő tájt jelentek meg a vízköpők Európában. A lakosság nagy része ebben az időben analfabéta volt, így a különböző vallások képeken keresztül közvetítették hitüket. A középkor sok lényének tulajdonítottak misztikus erőt. Továbbá emberi tulajdonságokkal ruháztak fel egyes állatokat, vagyis az állatokat megszemélyesítették.
Ez leginkább a pogányok köreiben volt gyakori, hogy ezeket a lényeket a katolicizmus ellen használják fel.
Amikor vízköpőkről beszélünk, általában a középkori vízköpőket értjük rajta, de bármely kor épületének vízelvezetéseit is hívhatjuk így, amikor nem ereszcsatornákról beszélünk. Sok középkori katedrálison található vízköpő és kiméra. A leghíresebb példa erre jelen cikkünk építménye a párizsi Notre-Dame. Néhány vízköpő szerzeteseket formáz. Inkább díszítés gyanánt lettek felhasználva, sem mint vízelvezetőként.
A vízköpők kétféleképp voltak megtekinthetők az egyházi történelem folyamán. Elsődlegesen a gonosz fogalmát közvetítették a vízköpő formáján keresztül a hétköznapi írástudatlan emberek számára. Másodlagosan a vízköpők elriasztják a gonosz lelkeket az egyház környékéről, innen ered, hogy a gonosz nem tud belépni a templom falai közé. Viszont néhány középkori pap nézetei átváltottak egyfajta bálványimádássá a vízköpők irányába. A XII. században Clairvaux-i Szent Bernát beszédet mondott a vízköpők ellen: “Mit csinálnak ezek a fantázia szülötte szörnyek a kolostorokban, a barátok szemei inkább azokat fürkészi? Mit jelentenek ezeknek a tisztátalanoknak ezek a furcsa vad oroszlánok és szörnyek? Milyen szándékkal vannak elhelyezve ezek a teremtmények, a félig szörnyek, a félig emberek vagy ezek a foltos tigrisek? Látok különféle testeket egyforma fejjel és különféle fejeket egyforma testtel. Itt egy négylábú teste egy kígyófejével, ott egy hal teste egy négylábú fejével, aztán megint egy állat félig ló, félig kecske… Ha nem szégyelljük magunkat érte, akkor legalább bánjuk meg, amit rájuk költöttünk.”
A chimérek a gargoylesekhez hasonlóan kőből faragott, fantáziadús lények, de funkciójuk más. Ezek a lények gyakran ember és állat groteszk hibridjeként vagy mitikus szörnyekként, például sárkányokként és griffekként jelennek meg.
A chiméreknek elsősorban dekorácis szerepük volt. Az építészek ezekkel a szörnyekkel szerették díszíteni az épületeket, hogy elűzzék a gonosz szellemeket és megvédjék az épületet a negatív energiáktól. A chimérek általában a gargoyleseknél magasabb helyen, az épület falain vagy tornyaiban helyezkednek el.
A Notre-Dame gargoylesei és chimérei a középkori emberek félelmeit és vágyait tükrözik. A gargoylesek és a chimérek a jó és a rossz, a fény és a sötétség örök harcát szimbolizálják. A mai napig is lenyűgözik az embereket misztikus megjelenésükkel és történelmi jelentőségükkel.
Furcsa és mitikus megjelenésük inspirálta a művészeket, akik mesés lényeket láttak bennük, és beépítették őket munkáikba. Victor Hugo például a vízköpőknek ad kiemelkedő szerepet regényében A párizsi Notre-Dame-ban. A szobrok groteszk kinézete, valamint megváltó szerepük a púpos Quasimodo-t idézi.
A Notre-Dame székesegyház gargoylesei és chimérei a világ egyik legismertebb gyűjteménye annak ellenére, hogy sok más katedrálison vannak hasonló faragott szobrok szerte a világban. A székesegyház tűzvésze után a restaurátorok nagy gonddal állították helyre ezeket a kincseket, hogy a jövő generációi további évszázadokon keresztül megcsodálhassák őket.
Élmény és fotó: Farkas Attila / gogogo.hu (2011) / envanto.com
Térkép: Párizs
Forrás: Wikipédia