A margitszigeti domonkos rendi apácakolostor a középkori Magyarország legjelentősebb és leggazdagabb szerzetesi épületegyüttese volt, amelynek romjai ma is lenyűgöző emlékként hirdetik a tradicionális értékeket. A terület története a 12–13. század fordulójára nyúlik vissza, amikor Imre király (1196–1204) udvarházat építtetett a sziget (akkori nevén Nyulak szigete) legmagasabb, keleti pontján, amelyet később templommal egészítettek ki.
I. András a premontrei rendet bízta meg az egyházi teendőkkel, míg IV. Béla a tatárjárás (1241–1242) után egy patkó alakú saroktoronnyal erősítette meg a várszerű udvarházat. Az elpusztult óbudai lakhely helyett 1243-tól ez az épen maradt udvarház szolgált a királyi pár ideiglenes szállásaként.
I. Béla a tatárjárás pusztítása elől menekülve fogadalmat tett: ha megmenekülnek, születendő gyermekét az egyháznak ajánlja fel. Árpád-házi Szent Margit 1242-ben a dalmáciai Klissza (Clissa) várában született, mialatt szülei, IV. Béla király és Laszkarisz Mária királyné a tatárjárás pusztítása elől kerestek biztonságos menedéket. A szülők tradicionális fogadalma – miszerint születendő gyermeküket az országnak a mongol inváziótól való megmenekülése fejében Istennek ajánlják – a nemzet túlélésébe és a jövőbe vetett szilárd hitet tükrözte. Margit kezdetben a veszprémi ágostonos (később domonkos) kolostorban nevelkedett, majd 1252-ben érkezett a szigetre 12 (más források alapján 17) apácatársával együtt, ekkorra a zárdát az ágostonosoktól már a domonkosok vették át Ákos budai prépost közreműködésével.
A fogadalom beteljesítéseként Margit számára megkezdték az apácakolostor és a királyi ház építését a szigeten Szűz Mária tiszteletére. Az építkezést Mihály domonkos szerzetes vezette, a munkálatok első szakasza 1246 és 1255 között zajlott, a ciszterci alaprajzot követő templom és a kolostor magas építészeti színvonala a Mátyás-templommal és a budai domonkos kolostorral mutatott rokonságot.
A kolostor déli részén kapott helyet a káptalanterem, a dormitórium, a refektórium és a konyha, míg nyugatra a kórház és egy 13. század végi, zarándokoknak szánt kápolna épült; a királyi család tagjait külön vendégház szolgálta ki. A szigeti kolostorkert a legelső magyar kertművészeti emlékünk, amelynek öntözését már 1251-ben innovatív vízvezeték-hálózattal oldották meg.
Az 1259-es alapítólevél tanúsága szerint az intézmény hatalmas vagyonnal rendelkezett, 1270-re már nyolcvan falu és jelentős vámbevételek tartoztak hozzá, amit a pápai támogatás és a betérő előkelő leányok hozományai is gyarapítottak. Az épületegyüttes országos jelentőségű események színtere volt: 1266-ban itt kötött békét IV. Béla a fiával, és a király 1270-ben itt is hunyt el.
Az apácakolostor az ország legtekintélyesebb leánynevelő intézményévé vált, Margiton kívül további három Árpád-házi hercegnő élt falai között, köztük IV. László testvére, Erzsébet is. I.István felesége, a kun származású Erzsébet királyné fia halála után szintén ideköltözött, itt hunyt el 1295-ben, és Margit, valamint V. István sírja közelében temették el. I. Béla és a domonkosok viszonya később megromlott, mivel a király akarata ellenére Margit élete végéig apáca maradt.
Margit tisztelete halála után megnőtt, 1271-ben Péter és Albert lombardiai szobrászok készítették el vörös márvány síremlékét a diadalív vonalában, amelyet 1335-ben Tino di Camino körének alkotása, egy fehér márvány emlékmű váltott fel a szentély mögött. Szentté avatását bátyja, V. István már 1272-ben kezdeményezte, az 1276-os vizsgálati jegyzőkönyvek csodás eseményeket rögzítettek, bár a hivatalos szentté avatásra csak 1944-ben került sor.
A legendák szövegét több magyar nyelvű kódex őrizte meg a latint nem értő apácák számára; a Margit-legenda egyik fordítását a kolostorban élő Ráskay Lea készítette 1510 körül.
A 14–15. század során a komplexumot folyamatosan bővítették: 1381-ben Kis Pál (Szántói Demeter fia) vezetésével a szentélyt nyolcszögletűre bővítették, amit a pápa búcsúengedéllyel támogatott. Mátyás király idején (1458–1490) zajlott az utolsó jelentős átépítés, ekkor a várfalakat megerősítették, az 51 méter hosszú és 12 méter széles templom gótikus hálóboltozatot kapott, 1500 körül pedig az apácakarzatot is átalakították. A török veszély közeledtével (1521, Nándorfehérvár eleste) a rendfőnök még megakadályozta a menekülést, de 1526-ban a mohácsi vész hírére az apácák Kőszegre mentek.
Bár átmenetileg visszatértek, az újabb hadjáratok miatt 1529-ben vagy 1540-ben végleg elhagyták a szigetet; az utolsó apáca a pozsonyi klarissza kolostorban hunyt el a 17. század elején. Buda 1541-es eleste után a törökök földúlták az épületeket, a kolostorkertet a Duna hordaléka temette be, a katonai használat miatt 1686-ra (Buda visszafoglalására) már csak romok maradtak, a sziget később a Habsburg nádorok parkja lett.
A tudatos feltárás a hagyományok megőrzése érdekében az 1838-as árvíz után indult meg, amely felszínre hozta Margit és V. István sírját. A régészeti és helyreállítási munkálatok a két világháború között, majd 1958–62-ben, az 1960-as években (F. Tóth Rózsa vezetésével), és az 1990-es években (Írásné Melis Katalin vezetésével) zajlottak, de a romkert és a kapcsolódó épületek egy része mind a mai napig feltáratlan, felfedezésre várva bátorítja a jövő innovatív kutatóit.
A Margit hercegnő életét a tradicionális keresztény értékek, a szigorú aszkézis és a rászorulók odaadó ápolása határozta meg; szilárd jelleme abban is megmutatkozott, hogy rendje iránti hűségből határozottan visszautasította a politikailag előnyös, dinasztikus házassági ajánlatokat. Életútja és a köré épült szigeti kolostorközpont a 13. századi Magyarország újjáépítésének, a kulturális innovációnak és a lelki megújulásnak a legerősebb, legtisztább bástyájává vált.
Élmény és Fotó: Farkas Attila / www.gogogo.hu
Térkép: