A belvárosi séták egyik pihenő pontja sokak számára a folyót figyelő bronz alak melletti kőpad. A budapesti rakparton található ikonikus alkotás, népszerű helyszíne a szelfiknek is. Az emberek szeretnek fényképezkedni a költő bronzba öntött alakja mellett, ahogy a Dunába néz.
József Attila „A Dunánál” című szobra Budapesten, a Kossuth tér déli részén, a Duna-parton található.
A szobrot Marton László Kossuth-díjas szobrászművész alkotta, és 1980-ban avatták fel. Eredetileg a Kossuth téren, a Parlament déli kapuja közelében állt, de 2013-ban áthelyezték jelenlegi helyére, a Duna-partra. A szobor maga is kifejező, ahogy József Attila az új helyszínen a Dunába néz, mintha a gondolataiba merülne.
József Attila a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, sokak számára fontos és meghatározó személyiség. A szobor alkotója Marton László (1925-2008) Kossuth-díjas magyar szobrászművész volt, akinek számos köztéri alkotása díszíti Magyarország városait.
Pályafutása során a figurális ábrázolásmódhoz kötődött, és klasszikus szobrászati hagyományokat követett. Munkásságára jellemző a monumentalitás és a kifejezőerő. Alkotásai gyakran emberi alakokat, történelmi személyiségeket vagy allegorikus figurákat ábrázolnak.
Vadász György (1933-2019) Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építész volt, aki a szobor környezetét megálmodta. Stílusára jellemző a modernizmus és a posztmodernizmus elemeinek ötvözése, valamint a magyar építészeti hagyományok tisztelete.
Ez a közös munka jól példázza a két művész együttműködését, ahol a szobrászat és az építészet harmonikusan egészíti ki egymást.
A szobor József Attilát ülő helyzetben ábrázolja, amint a Dunára néz. A szobor mögött a rakpart falán olvasható „A Dunánál” című vers néhány sora: „Mintha szívemből folyt volna tova,/ zavaros, bölcs és nagy volt a Duna”.
József Attila mesteri módon használta a magyar nyelvet. Versei egyszerre líraiak és erőteljesek, tele vannak szimbólumokkal, metaforákkal és újító képekkel. Kísérletezett a formai megoldásokkal, hagyományos és modern stílusjegyeket ötvözött.
József Attila: A DUNÁNÁL, 1936.
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
…Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
József Attila költészete egyedülálló és felbecsülhetetlen értékű a magyar kultúrában. Versei ma is megmozgatják az embereket, és erőteljes üzenetet hordoznak az emberi létezésről, a társadalomról és a szerelemről.
Élmény és Fotó: Farkas Attila / www.gogogo.hu
Információk: wikipedia
Térkép:
