Burma bármi áron

Minden továbbjutás alapvetése. Túl sokat nem stresszeltünk rajta, három napra bevettük magunkat a hegyek közé az Inle lake-től keletre. Az egész úgy kezdődött, hogy naivan megérkeztünk Yangonba egy bő héttel korábban. Akkor még nem tudtuk, hogy a szezon közepén a legtöbb szállás a többszörösére drágult, a közlekedés sem olcsó, és lesz olyan helyzet, amiben repülőjegyet kell vennünk. Egy héttel később nyilvánvalóvá vált, hogy a három hétre vitt pénzünk másfél hét alatt el fog fogyni, ezért őrületes spórolásba kezdtünk. Ennek örömére Nyaungshwe-ben kóborolva és legolcsóbb sörre vadászva belebotlottunk a ZZ Top Tourist Service-be. Név alapján elég rakkenroll, és a céget képviselő Mr. Win is meggyőző volt.

Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.

A túra elején nem maradt kétség afelől, hogy a vezetőnk, Mr. Ton nem tud angolul, és azt is olyan kiejtéssel prezentálja, ami mindenféle szofisztikáltabb kommunikációt lehetetlenné tett a későbbiekben (ovada – over there, pizun – poison meg ilyenek). Így aztán Buddha életét többször végigbólogattuk, majd amikor befejezte a végtelen magyarázatokat, megnyugtattuk, hogy otthon okvetlenül az lesz az első, hogy utána nézünk a neten. Cserébe viszont Mr. Ton megértette, hogy nem akarunk más turisztokat látni, és hogy imádjuk a jó kaját, és ennek a két kritériumnak maximálisan meg is felelt. Egyrészt isteni háromfogásos ebédeket és vacsorákat főzött, másrészt olyan falvakba vitt, ahol nem énekelték hippik a Hotel Californiát. Az első igazán jó húzása az volt, amikor első este két nagy pohár mojitot mellékelt a hegytetőn lévő buddhista kolostorban fogyasztandó vacsoránkhoz. Mivel pénzünk már nem volt, a végén megkapta a korong alakú szeszesflaskám tele Grand Royallal – ez a helyi viszki, ami tényleg finom, 43 fokos, és olcsóbb, mint a sör.

Az első biciklis élményünk Mandalayban ért. Itt teljesen kulturált körülmények között szereztünk bicajt (az enyémben a nyolcasnál is nagyobb probléma volt az ovális kerék, de csak másfél dolcsi volt egy napra), és bejártuk az összes külvárost, meg a környékbeli tavak vidékét. Amikor elpilledtünk, beültünk mindenféle szürreális helyekre úgy 6-8 sörre pihenni, estére meg visszavittük a cangát. Másnap rájöttünk, hogy lehet motort is bérelni, úgyhogy többet nem fárasztottuk magunkat.

A második bringabérlésbe azért futottunk bele, mert motort nem lehetett. Ez Baganban volt, a sok sztúpás helyen. Szenteste érkeztünk, és ajándékbontogatás helyett egy tök sötét faluban botorkáltunk, hogy van-e valahol szabad szállás. Másnap hajnalban életem legszarabb bérelt bicajával nekivágtunk a homokos utaknak, hogy megnézzük a kúpokat. A bringa kicsi volt, időben eltörtem az ülését, és nem lehetett vele gyorsan menni. Végül pár óra után annyira elegünk lett az egészből, hogy a másnapi távozás mellett döntöttünk.

Harmadszorra megint azt mondták a helyiek, hogy nincs motorbérlés „mert veszélyes”, de azt nem látom be, hogy a nyugis tóparti földúton miért lenne keményebb, mint Mandalay őrült forgatagában. Szóval béreltünk egy bringát Nyaungshwe-ben, hogy járjunk egyet a tó körül. Minden tiszteletem Eszteré, hogy még mindig elvisel. Az első intő jel az volt, amikor egy velünk egy tempóban tekerő amerikai srác visszafordult, mielőtt láttuk volna a tavat, hogy neki ennyi elég mára. Mindezt azután, hogy a tó felé vezető út az első másfél órában távolodik a víztől a hegyek felé. Tehát dögmeleg, jó esetben földút, de inkább köves-homokos, nincs árnyék, nincs térképünk, és azt se nagyon tudjuk, hogy hova megyünk, csak azt, hogy nincs másik út, ezért eddig biztosan jók vagyunk. Amikor a végén megérkeztünk egy Intein nevű faluba, nem volt kedvünk visszafordulni ugyanarra. A falu szép helyen van, de mindenki a csónakkal érkező turisztoknak árul biszbaszt – ennyi erővel mehettünk volna Szentendrére is, úgyhogy gyorsan a lelépés mellett döntöttünk. Több-kevesebb reménytelen alkudozás után, amikor már úgy tűnt, hogy mégis keréken kell hazajutnunk, Esztert leszólította egy helyi forma, hogy nem akarunk-e csónakkal menni. Mivel addig épp arra alkudtunk, a kezébe csaptunk, beraktuk a bringákat a csónakba, a következő másfél órás trip pedig Burma legjobbja lett.

Motor

Yangonban legszívesebben motorral jártam volna egyet, de valami rejtélyes oknál fogva a burmai exfővárosban betiltották a motorbiciklit (kurva nagy ötlet volt egy ázsiai fővárosban ilyet tenni), ezért mindenki bringázik vagy vezet. Állítólag valami tábornok kocsijának egyszer nekiment egy motoros, mire az kitiltotta az összeset a városból. Ugyan a demokrácia nagyon kitört errefelé, de ez a motortilalom valahogyan érvényben maradt eddig.

Mandalayban viszont gond nélkül, napi 4 dolcsiért bárki szerezhet járgányt, még jogsi sem kell. Mivel öt és fél éve nem ültem motoron, nem mondom, hogy az esti káosz dugó minden adrenalintól mentes volt, de a kereszteződésekben működött a kövér gáz – duda kombó, és mindenki kikerült. Mianmarban egyébként eleinte frusztráló közlekedni, mert jobbkormányos kocsik közlekednek jobbos rend szerint, vagyis a brit meg a nem brit keveréke az egész. Arra mindenesetre jó volt a motor, hogy elmentünk Amarapura felé, és megnéztük a világ leghosszabb fahídját az Irrawaddyn. 1300 méter hosszú, de most a száraz évszak közepén alig volt alatta víz.

Na jó, ez nem nagy extra, de kötelező pipa. A taxit hehoi reptér és Nyaungshwe között húztuk be a hegyek között, a minibuszt meg amikor megérkeztünk a bagani kikötőbe, és onnan csapattuk be valami faluba.

Ez a helyi tuktuk, ezen a környéken dodo néven fut. Lehagytunk vele egy kocogót, meg két iskolába bicikliző kislányt, egyébként mindenki más kikerült minket. A jó hír, hogy fölfér rá vagy tizenakárhány ember, kecske, disznó,15 méteres bambuszköteg, illetve mindenféle állati takarmány, a rossz hír meg az, hogy nekünk egyik sem volt, mi csak odébb akartunk jutni vele. Menet közben kiderült, hogy mehettünk volna kisbusszal vagy taxival is, és azt hiszem, ezen zötyögve merült föl először ez a közlekedési eszközös koncepció a majdani blogbejegyzéshez.

Ezt sose tudom helyesen leírni, ez a biciklis riksa. De nem az a dizájn, mint Indiában, amikor a tekerős ember mögött van az utas, sokkal inkább oldalkocsis motorkerékpárra emlékeztet a szerkezet. A legcsóróbb helyiek használják, meg a romantikázós turisztok, meg akik gyarmatosítósat játszanak, továbbá azok, akik nem tudják hova mennek, de akarnak segíteni a helyieknek – ezek voltunk mi. Csak bemondtunk egy saccra kiválasztott címet nagyjából a jó irányban és dumálgattunk a tekerős faszival. Háromnegyed órányi kemény erőlködésért 3 eurót kért. Már ment le a nap, és tudtam, hogy aznap ez az első fuvara, és hogy öt gyereke van. Később több cyklós is megtalált, hogy hadd vigyen el, mert egész nap senki sem ment vele, és nem akar üres kézzel hazamenni. Szerencsétlen arcok soha nem csinálnak nagy bizniszt ebből, a legtöbben egész nap az árnyékban döglenek és várnak – hiába, mert mindenki motorral jár, aki meg nem, az bringázik, vagy nem megy sehova.

Na, ez is egy gusztustalan turisztprogram volt a javából, de legalább rendkívüli módon élveztük. Mandalay és Bagan között lehet repülni, tizenvalahány órát buszozni, illetve az Irrawaddyn hajózni. Természetesen messze ez utóbbi tűnik a legérdekesebb programnak, úgyhogy még a 40 dolláros hajójegy sem tartotta távol a backpackereket – na meg az annál is több német gurulóskofferes nyugdíjast. Talán nekik köszönhetően meglepően kellemes az infrastruktúra: van kaja és szesz a hajón, valamint mindenféle fedélzet, fedélköz székekkel, fotelokkal (amiket gyorsan befoglalnak, és onnantól kezdve soha senki más nem ülhet rá még akkor sem, ha órákra elmennek onnan).

Szóval december 24. volt, egy napkeltétől napnyugtáig tartó döcögés a folyón, végtelen számú aranysztúpával a partokon, végtelen hosszúságú hidakkal, és a végén a hatalmas várakozással, hogy mikor érünk már Baganba, mert megint tök sötétben kell ismeretlen helyen szállást keresni. Ez a nap is abszolút csúcspontnak tűnt az úton, elolvastam Orwell Burmai napok-ját, közben kaja, sör, fényképezés, rehab.

Motorcsónakban a biciklivel kombinált ámokfutás végén keveredtünk az Inle tó meghódítása közben, miután nem volt kedvünk meg időnk visszakerekezni vagy 4 órát a köves földúton. Sok dumálás vagy kaland nem volt benne: a csónakos ember beröffentette a motort, és másfél órán át száguldoztunk mocsárra épült városkában, később meg a tavon halászok meg más motorcsónakos népek között.

Vicces sztori. Miután pár óra után eluntuk Bagant, pontosabban a relatív zsúfoltságát, beültünk egy utazási irodába, hogy repülőjegy után nézzünk. A következő állomásunk Nyaungshew lenne, ide vagy 12 órára busszal – az éjszakai busz még reális döntés, a nappalival viszont egy teljes napot veszítünk, az egyszerűség kedvéért kitaláltuk, hogy repülünk. Az irodában kiderült, a csúcsszezonban a következő két napra az összes repülő és éjszakai busz foglalt, vagyis vagy bukunk egy teljes napot buszozással, vagy minimum két nappal tovább kell maradnunk. Végül nagy nehezen lett két visszamondott repjegy másnap reggelre – mandalayi átszállással, Heho-ba, ahol előző nap esett le egy repülő. Az irodában találkoztunk Dáviddal, aki Pekingben fizikatanár, és 2004-ben egymást kerülgettük Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán hegyei között.

A vonatozást most nincs erőm megírni, de legközelebb bepótolom.