A világ „legnemzetközibb” folyója a Duna

A Duna Európa leghosszabb folyama az oroszországi Volga után. Németországban, a Fekete-erdőben ered két kis patak, a Breg és a Brigach összefolyásával Donaueschingennél, és innen délkeleti irányban 2850 kilométert tesz meg a Fekete-tengerig. Magyarország egész területe e folyam vízgyűjtőjén terül el, itteni főágának hossza 417 km, ezért az ország vízrajzának meghatározó alkotóeleme.

A folyó kialakulása a pliocén korban kezdődött el. A pliocén végén jutott el a Duna a Kisalföldig, ekkor a mai nyugat–kelet irány helyett észak–dél irányban folyt itt. Csak a pleisztocén korban alakult ki a kisalföldi szakasza. A folyó legfiatalabb része a Dobrudzsa nyugati oldalán található dél–észak irányú folyása, amely pusztán a pleisztocén kor végén jött létre.

A Duna a világ „legnemzetközibb” folyója, amely 10 országon halad át (Németország, Ausztria, Szlovákia, Magyarország, Horvátország, Szerbia, Bulgária, Románia, Moldova és Ukrajna), vízgyűjtő területe pedig 7 további országot érint. Több jelentős település is emelkedik a partjain, köztük négy jelenlegi főváros: Bécs, Pozsony, Budapest és Belgrád. A térség kulturális öröksége és természeti adottságai sok turistát vonzanak.

Napjainkban fontos nemzetközi hajóút. A németországi Rajna–Majna–Duna-csatorna 1992-es megépítése óta részét képezi annak a 3500 km-es transzeurópai vízi útnak, amely az Északi-tenger melletti Rotterdamtól a Fekete-tenger melletti Sulináig ér. A Dunán szállított áruk össztömege 1987-ben elérte a 100 millió tonnát.

A Duna jelenlegi vízgyűjtőterülete földtanilag nagyon változatos egységeket fog át. Ezen egységek a földtörténeti múltban folyamatosan fejlődtek, és ennek megfelelően ősvízrajzuk állandó változáson esett át. Az egykori vízgyűjtők a jelenlegi vízgyűjtőknek vagy részvízgyűjtőknek csak részben feleltethetők meg, ezért az ősföldrajzi rekonstrukciókban a jelenlegi Dunát, illetve vízgyűjtőjét szakaszokra érdemes bontani, és az egykori részvízgyűjtőknek szokás megfeleltetni, és gyakran a jelenlegi mellékfolyók medencéi felelnek meg a Duna jelenlegi részvízgyűjtőinek.

A Duna felső folyásáról a mai értelemben először akkor beszélhetünk, amikor a Keleti-Alpok és a Molassz-medence vizeit az adott ősfolyó először keleti irányba vezette le. Erre azonban még jó ideig várnunk kell. Az üledékek részletes származásvizsgálata alapján állíthatjuk, hogy a Keleti-Alpok területén a harmadkor elején – az Északi-Mészkőalpok nyugati nyúlványainak kivételével, mely már akkor is hegyvidéki jellegű volt – jórészt dombos területek húzódtak, az egykori folyók hordalékszállítása jellemzően délről északra irányult. A kristályos magashegység kőzetei ezen időszakban más földtani egységek alatt eltemetve helyezkedtek el.

A mai folyók közül valószínűsíthetően csak az Inn volt hasonlatos a mai folyásához, mivel ezt a vonalat egy hosszabb ideje aktív földtani törésvonal, az Északi-Mészkőalpok egy peremtörése jelöli ki. A folyók ez idő tájt a Molassz-tengerbe ömlöttek (ami a mai Bajor-, azaz Molassz-medencének felel meg) kialakítva a saját törmelékkúpjaikat. Az igazi főfolyó kialakulásáról azonban csak a hegységek előterében húzódó a tengeröblök lassú feltöltése következtében létrejött tengervisszahúzódáskor (ún. regresszió), a miocén időszakában lehetett szó. Ekkoriban a Keleti-Alpok vizeit elvezető főfolyó még nyugati irányba folyt. A Mura, a Dráva, a Morva és a Vág kialakulása is jóval megelőzte a mai Duna mint főfolyó létrejöttét.

Maga a Duna a pliocén korban kezdett létrejönni. A Nyugati-Alpok vizein táplálkozó Ősduna a Bajor-medence feltöltése után indult meg mai útján. Feltételezhetően valamikori vízgyűjtő területe jóval nagyobb lehetett a mainál. Erről árulkodnak a már kiszáradt völgyek a Sváb-Alb déli vonulatain. Az azóta kialakult mélyebben fekvő Rajna a Duna forrásterületéről nagy mennyiségű vizet szállított és szállít ma is el. Mivel a hegység itt nagyrészt porózus mészkőből áll, rengeteg földalatti búvópatak szállítja a Duna forrásterületéről a vizet inkább a Rajna felé. Két nagy víznyelő található a Sváb-Alb hegységben, amelyeket „Dunai Víznyelőnek” (németül: Donauversickerungnak) hívnak. Az ide folyó víz szárazabb nyári napokon teljes mértékben elszivárog és nagyrészt Németország legbővizűbb forrásán az Aachtopfon keresztül a Rajnába torkollik, csak a maradék halad a Duna felé. Mivel a lefolyó hatalmas vízmennyiség lassan, de biztosan koptatja a mészkövet, geológusok jóslása szerint a Duna legfelső folyása egy nap teljesen eltűnik, és minden vizét a Rajna gyűjti be majd. 

A Duna alsóbb szakaszai a medencék folyamatos feltöltésével jöhettek létre. A pliocén végén jutott el a Duna a Kisalföldig. Ekkor a mai nyugat–kelet irány helyett észak–dél irányban folyt itt a folyó, és az akkor mélyebben fekvő Dráva-Száva-köze felé folyva nagyjából a mai Dráva medrét érhette el. Csak a pleisztocén korban alakult ki a kisalföldi folyása. 

A folyó legfiatalabb szakasza a Dobrudzsa nyugati oldalán található dél–észak irányú folyása, amely pusztán a pleisztocén kor végén alakult ki. Ekkor érte el a Fekete-tengert a Duna. A holocénben az Al-Duna északi és a Duna-delta kialakítását végezte a folyó. A Duna mai napig évi mintegy öt méterrel a tenger belseje felé „nyomja” a szárazföldet.

A Duna kettéágazása Visegrád alatt: a Szentendrei-sziget csúcsától balra és hátra a Váci-ág, jobbra pedig a Szentendrei-Duna kezdődik. A Duna tájformáló szerepe kettős, épít és pusztít is. A rombolás elsősorban a gyorsabb folyású, hegyi szakaszokon, míg az építés a lassabb folyású, alföldi részeken jellemző. A pusztítás mértéke függ a folyó sebességétől, így a nagy sodrású helyeken komoly mértéket ölthet, míg a kevésbé gyors folyásoknál szinte elenyésző. A folyó állandóan koptatja és mélyíti medrét. 

A keményebb kőzetek koptatása jóval hosszabb időt vesz igénybe, mint a puháké, ezért a Duna jellemző geológiai képződményei a sziklák, amelyek a puhább kőzetből visszamaradt, keményebb kövek. A Dunán több helyen is találni sziklás szakaszokat, ahol ezek a képződmények meglehetősen gyakoriak. Ezek közül a legismertebbek a Passau feletti, az aschahi, a Grein és Stunden közötti, valamint a vaskapui szakaszok. Magyarországon kisebb számban Nyergesújfalunál, Dömös és Nagymaros között, valamint Budafoknál találni sziklákat.

A löszös síkvidékeken keresztülhaladó folyó mélyen belevájja magát a puha kőzetbe, ezért itt megfigyelhetők a magaspartok. Ilyen szakaszok elsősorban a jobb parton találhatók Gönyű és Komárom, valamint Érd és Mohács között. Ezeken a helyeken fokozottabb földcsuszamlás veszély van, mivel a folyó fokozatosan aláássa a hegyoldalakat.

Lassú folyású szakaszain épít hordalékának lerakásával; a lerakott hordalékhalmot hordalékkúpnak nevezik. A Kisalföld és a Margit-sziget a Duna hordalékkúpja. illetve a Duna-delta (elsősorban a Kilia-ág) területén a turzások. A hordalék a felső szakaszon még igen nagy méreteket, lejjebb már csak porszemnyi nagyságot vehet fel. Ugyanis, amikor lelassul, akkor a folyó először a nagyobb, majd az egyre kisebb darabokat hagyja el (kövek, kavicsok, homok, finom por). 

Ha a vízszint hirtelen apadásnak indul, a Dunán jellemzően ideiglenes zátonyok alakulnak ki. Ha ismét megnő a vízmennyiség, akkor a folyó újra tovább tudja szállítani hordalékát, a zátonyok eltűnnek. Jellemzően zátonyos rész a Duna Rajka és Gönyű közötti szakasza, ahol a Bős–nagymarosi vízlépcső megépítésével a hasonló képződmények még nagyobb számban elszaporodtak. 

A Duna különleges képződményei az al-dunai sellők, amelyek a mederfenék kisebb-nagyobb kitüremkedéseit jelentik. Egyre kisebb számban, de még jellemzőek a Duna mentén a mocsarak, amelyek lerakott hordalékkúpokon alakultak ki. Ezekből a legnagyobbak Bajorországban, a Hanság és a Duna-delta területén találhatók. 

Fotó: Farkas Attila / www.gogogo.hu

Információk: Wikipédia