A Vadnyugat legnagyobb kövei között

A Vadnyugatot járva eszembe jutott egy régi megjegyzésem. Amikor Tomi barátommal Angkorban voltunk, megkérdezte, hogy tetszik. Mivel sok szempontból ez a világ egyik legleglegje, a hülye kérdésre azt találtam mondani, hogy szerintem nem elég nagy és nem elég régi. Azóta gyakran ezt válaszolom neki a „milyen” kezdetű kérdésekre. Kalifornia, Utah, Colorado és Arizona nemzeti parkjait járva pont arra gondoltam, hogy ez a sok kő mind kurva nagy és nagyon, de nagyon régi.

A másik, ami beugrott, hogy annak ellenére, hogy csomót jártam ronda helyeken, alapvetően mégiscsak a szépet szeretem, főleg a természetben. Azt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy Afrika, a Balkán, Közel- és Távol Kelet legszebb helyei azok, amiket az emberi jelenlét nem bírt tönkretenni. Amit az ambiciózus fejlesztő-befektető helyiek fejlesztésnek-befektetésnek gondolnak, az nyugati értelemben nem más, mint környezetrombolás. Hihetetlen, hogy a világ nagyobbik felében a turisták számára kiépített helyek alapvető jellemzői a drótkerítés, a tájidegenre festett betonépület (amit néha elhagynak, megpróbálnak lerombolni, végül félig lerombolják, elhagyják, majd mellette fölhúznak egy ugyanolyat), a szemét, néhány nagyon durva villa kormányközeli tulajdonossal, meg egy rakás lehúzós ember, aki mind akar tőlem valamit. Hogy legyen, mondjuk jó minőségű út, normális kaja a környéken, vagy legalább egy szórólap a site-ról, az mindenképpen túlzott elvárás.

A geográfiai hűség kedvéért itt az útvonalunk, szigorúan a nemzeti parkokra fókuszálva: Yosemite, Mono lake, Snow Canyon, Zion, Bryce, Arches, Canyonlands, Mesa Verde, Monument Valley, Grand Canyon, Death Valley. A közös bennünk, hogy mindegyik kőből van.A nem elég nagynak és nem elég réginek éppenséggel nem mondható hegyi-sivatagi nemzeti parkok egészen új perspektívába helyezték az eddigi tapasztalataimat. A tömegkultúrából, annak is a szemetes legaljáról, az amerikai filmekből (akció, nem vígjáték, és végképp nem családi romantikus) tájékozódó jómunkásember is tudja, hogy ha egyszer valamit kiépítenek Amerikában, akkor abban nincs hiba. Szerencsére igaz ez a nemzeti parkokra is, amit sikerült úgy fejleszteni, hogy egyszerre legyen kényelmes és egzotikus, és közben nem kell kilométereket sétálni ahhoz, hogy végre legyen egy olyan képem, amiben nem látszik a magasfeszültségű vezeték. Vagy fekete nejlonzacskó.

Az Egyesült Államoknak ez a délnyugati csücske tartalmazza szinte az összes olyan sivatagi látképet, amiért rákattantam a sivatagokra. Beludzsisztán fehér hegyei, Irán kanyonjai, Afganisztán sivatagos-hegyi tavai, az Atlasz útjai úgy vannak egymásra dobálva párórás autózásra egymástól, hogy útközben rúpia vagy riál helyett dollárral fizetsz a félfejnyi hamburgerért és senkit sem zavar, ha megiszol egy csomagtartónyi sört.

A belépő egy ilyen helyre igazán baráti. Első nap vettünk 80 dolcsiért egy annual pass-t, ami az összes szövetségi parkra érvényes, és kocsinként kell egy. Vagyis kettőnknek ennyibe került a 8-10 belépő. Aztán gyorsan rákaptunk a kempingezésre. Oaklandben szereztünk 60 dollárért egy négyszemélyes sátrat, meg hozzá matracot, pár edényt, és készen álltunk a természetre. A nemzeti parkokban lévő kempingekbe külön van belépő, de az felszereltségtől függően 14-20 USD, a motel fele-harmada-negyede. Mondjuk egy 30 dolcsisnál már volt medence is, Zion vörös sziklái alatt. Sátrazásnál az a zseniális, hogy rengeteg hely van a népeknek, néha nem is láttuk, hogy ki a szomszédunk, olyan messze voltak. Minden sátorhelyhez tartozik egy kocsibeálló, egy tűzrakóhely ráccsal, asztal-pad kombó, kitaposott és sima sátorhely, medvebiztos vas tárolószekrény, meg néha még egy csap is. A közelben pedig vécé, zuhanyzó, durva esetben pedig wifi. A kellemesen távol eső helyeken becsületkassza, vagyis borítékba teszed a pénzt, a borítékra ráírod a rendszámod, és bedobod egy ládába. Így nem kell állandó személyzettel hülyéskedni, viszont mindenféle elektronikus rendszer nélkül bármikor le tudják ellenőrizni, hogy fizettél-e.

Útközben beszereztünk egy hungarocell hűtőtáskát, minden reggel vettünk pár kiló jeget, aztán napközben teleraktuk sörrel meg hússal. Fantasztikus biztonságérzetet ad, hogy tudom, bármikor, bárhol, sőt, inkább BÁRMIKOR, BÁRHOL meg tudok inni egy jéghideg sört – bár ez azért egy kicsit trükkös néha. Yosemite-ben elegem lett a kanyarokból, és félreálltunk tájat nézni. Bontottam egy sört, majd Eszter fölhívta a figyelmem, hogy közterületen nem lehet inni. Erre beültem a kocsiba, de akkor meg azért szólt, hogy kocsiban nem lehet nyitott üveg. És egyébként is vegyem fel a pólóm, mert itt szólnak érte. Úgyhogy pólóban és zacskóból ugyan, de a bármikor bárhol jéghideg sört sikerült behúzni a legelején.

A nagy meglepetés egyébként a csendben lezajlott Nagy Amerikai Sörforradalom volt, ami semennyire sem gyűrűzött át az Óhazába. Egészen az utóbbi évekig nem láttam olyan embert, aki a „sör” és „Amerika” szavakra egy kifejezésben ne azt reagálta volna, hogy „és te azt a szart megiszod?” utalva ezzel a Budweiser-Miller-Busch elnevezésű izére. Aztán tervezgetés közben ráakadtam a 140 coloradói microbrewery jelenségre, és hamar kiderült, hogy Utah, Nevada vagy éppen bármelyik tetszőleges államban szép számban állítanak elő iható sört. Így aztán minden benzinkútnál és szupermarketben legalább 30 féle sör közül lehet választani, amiből legalább 25 valami fasza helyi. Ittunk tökkel főzöttet, belga fajtát, vöröset, búzát, erőset, olyan fajtákból, mint a Polygamy Porter (Why have just One!), a Fat Tire, a Golden Spike, vagy a Cutthroat (olyat nem ittunk, de van Nobama Brew vagy Badass Redneck Lager is). Coloradoban aztán nem sajnáltuk magunktól, és Ouray-ben meg Durangoban alaposan teszteltük a kínálat egy részét – ha nem kellett volna vezetnem meg hazajönnünk, tisztességes mélységében is sikerült volna földolgozni a jelenséget.

Colorado egyébként az út titkos befutója volt. Nem is terveztük, hogy meglátogatjuk, de miután túl sok követ láttunk nagyon gyorsan, úgy döntöttünk, lássunk némi zöldet is. Glenwood Springsben megpróbáltunk coffeeshopozni, de kiderült, hogy csak orvosi papírral adnak el medicalt, viszont mindenki azt javasolta, hogy jöjjünk vissza január elseje után, mert utána legális lesz, és beindul az állam fűbiznisz (aminek az adóját az oktatásba tolják). Végül eljutottunk Aspenbe. Kinyalt, gyönyörű, pont olyan, mint Cortina D’Ampezzo– két órára érdekes, legközelebb legfeljebb mozgásképtelen nyugdíjasként szeretnék odamenni. Viszont Eszternek eszébe jutott, hogy ott élt Hunter S. Thompson. Valahonnan emlékezett valami utcanévre a ranchánál, így aztán eleve bukónak indult kísérletbe bonyolódtunk, hogy megtaláljuk. A vidék nagyjából annyira érdektelen (mondjuk nem csúnya) egy élménykereső típusú ember számára, hogy kizárólag nagyon sok kábítószerrel tudja magát jól érezni hosszabb távon. Mondjuk a Mester ebben a tekintetben sem fogta vissza magát. Amikor megkérdeztük a turisztinfót, hogy nincs-e valami Hunter S. emlékvalami, látszott a nőn, rosszul esik neki, hogy erről a hegyek között fekvő kis ékszerdobozkáról az újságírás doktora jut az eszünkbe. Aztán vettünk egy üveg tequilát és kimentünk a természetbe.

Másnap reggel leléptünk. Egzotikus hegyi utakon, elmaradott és ronda bányászfalvakon keresztül terveztünk hosszabb távot megtenni. Miután napközben 5 percet összesen nem mentünk egyenesen, és leszakadt az ég, föllázadtam. Így kerültünk Ouray-be, ami parányi kisváros rengeteg trekking, sziklamászó, terepjárós, elhagyott bányás, ghost town-os programmal, majd Silverton következett meg egy régi ezüstbánya meglátogatása, majd sörözés Durangoban, végül Mesa Verde kanyonba vájt pueblói, valamint Stoner település meglátogatása. 

Útközben igen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy különböző érdekes nevű helyekre eljussunk (valamiért egyik sem sikerült igazán, de ez most mindegy is). Két helyet mindenképpen meg akartunk tekinteni: Bagdadot és Stonert. Bagdad szellemváros Arizonában, oda azért nem jutottunk el, mert egy többórás monszunszerű felhőszakadás a hegyi szerpentinen elvitte a fél napunkat, és mire kiértünk a hegyekből, már nem voltam túl lelkes egy félnapos kerülőhöz. Stoner keresése viszont egészen mitikus utazás lett végül.

Mesa Verde boltjában igen hamar csodálóm lett egy darkos féle fiatal eladósrác, amikor meglátta, hogy egy rettentő menő fekete kocsiból kipattanok metálos pólóban, és megkérdeztem, hogy kell a Stoner nevű helyre eljutni. Minden második szava az volt, hogy supercool, és hogy tökre eljönne oda ő is. Erre fölajánlottam, hogy elviszem. Kész volt tőle. Lecuccoltunk, és egy fél óra múlva megálltunk fölvenni. Először azt se tudta mit akarok, majd amikor leesett neki, hogy most indulunk és hogy ezt tök komolyan gondoltam, teljesen meghatódott. De ott volt a főnöke, és mondta, ha eljön, kirúgják. Úgyhogy nem jött, de ígértem, hozok neki valami képeslapot vagy egy sört.

Messzebb volt, mint gondoltuk, hosszú és elhagyott völgyben mentünk nagyon gyorsan sokat, de csak olyan táblát láttunk egyszer, hogy Stoner Creek. Sima Stoner nem volt, a GPS is Stoner Creekhez irányított, ami egy farm volt két házzal meg egy kocsival az út szélén, de nem úgy tűnt, hogy árulnak magukról képeslapot vagy van sörük az útközben megálló autósoknak úgy este 8 felé töksötétben. Úgyhogy voltunk Stonerben is, meg nem is, üres kézzel mentünk vissza. A srácnak elmeséltem a sztorit, majd a főnökével addig buzizták a netet, mire megtalálták, hogy Stoner településen két ember lakik, a polgármester meg a felesége, a polgármester-helyettes. Nem hiszem, hogy sokat zavartatják magukat hülye turistákkal.

Később átmentünk a Monument Valley-be, és közben folyamatosan éreztem a nihilt, ami a navahók földjén körülvett. Óriási a munkanélküliség, mindenki csak lézeng az utcákon. Mivel nem tekintik magukat letelepedett városi népnek, a városaik szarok. Minden földszintes és minden mindentől messze van, a köztér a Walmart parkolója. A boltok a legolcsóbb szemetet árulják, alig találtunk valami természetes és ehető kaját. Körben egyébként gyönyörű sivatag, csak nincs hova menni, meg nincs minek. A tájban sem lehet bóklászni, minden utak által körülvett terület be van kerítve, szerintem egy kisbolygó súlya ki van ott feszítve szögesdrót formájában. Az arcok sem túl vidámak, páran be vannak állva, némelyik zsét akar, akinek meg van munkája, az a turisztoknak szolgáltat méregdrágán és mosolytalanul. A táj szemetes, még a mellékutakon is mindenhol széttört sörösüvegek és nejlonzacskók. Nem volt értelme maradni, megnéztük a Four Cornert, ami négy állam határa egyetlen pontban. A turisztok arra nyomulnak, hogy a négy végtagjuk a négy államban legyen, és mivel egyszerre csak egy ember fér a pontra, sorban állnak és magukat fényképeztetik, ahogy szerencsétlenkednek a béna tagjaikkal meg a bálnatestükkel. Az egyik nő olyan kövér, hogy guggolásból nem tud felállni, és azon röhög, külső segítség kell, hogy a négy államból legalább kettőt föladjon, és a következő hatvanéves retardált infantilis végre elfoglalhassa a kutyapózt. Amikor már a navahó karkötőárus is kiröhögi a  kutyába lement embert, úgy érzem, nincs lejjebb. Inkább léptünk tovább Vegas felé.

2013. NOVEMBER 3., VASÁRNAP

Forrás: http://danielfromhungary.blogspot.hu