Sok évvel ezelőtt egy őszi hajnalon a Kányavári-szigeten horgásztunk. A Kis-Balaton felszínén vastagon gomolygott a reggeli pára. A ködfelhőből egyszer előbukkant egy vízben úszó szarvas. Sajnos ez az élmény nem minden pillanatban “jön szembe” a nádasban üldögélő horgásszal vagy ide látogató kirándulóval.
A közelben található Kápolnapusztai Bivalyrezervátum látogatói viszont nyári napokon sokkal gyakrabban találkozhatnak nyakig a vízben vagy inkább pocsolyában dagonyázó vízibivalyokkal.
A terület az 1997-ben alakult Balaton-felvidéki Nemzeti Parkhoz tartozik. A park területe (mintegy 57.000 hektár) 6 korábbi tájvédelmi körzetet foglal magába.
Tájegységei közül a Kis-Balatont a vizes élőhelyek nemzetközi védelmét szolgáló Ramsari Egyezmény is óvja. A nemzeti parkot részben lefedő, illetve azon túlnyúló Natura 2000 területek az európai jelentőségű élőhelyek, állat- és növényfajok megőrzésének lehetőségét hivatottak biztosítani.
A Bivalyrezervátum bejárata a Kányavári-sziget közelében található. A fogadó épület melletti tágas parkolóban biztonságban tudhatjuk a járművünket, ide a “villanypásztor” már nem engedi ki a jószágokat.
A rezervátum a hazánkban őshonosnak számító bivaly fennmaradásában, génállományának megőrzésében fontos szerepet játszik, s egyben a faj bemutatásának népszerű központja. Cikksorozatunk első részében az itt található bivalyfajtát mutatjuk be.
Itt él hazánk legnagyobb látogatható bivalycsordája. A házi vízibivaly az emlősök osztályának párosujjú patások rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozó faj. (ezt nem fontos fejből tudnia annak aki ide érkezik, viszont ha elfelejtené itt megtalálhatja…:)
Ennek az állatnak valószínű, hogy a vad vízibivaly az őse. A törzsfejlődéses kutatások azt mutatták, hogy a folyami vízibivaly szelídítése 5000 évvel ezelőtt Indiában kezdődött, míg a mocsári vízibivalyé 4000 éve Kínában. Az egykori Mezopotámiából került át Európába, Spanyolországon és Görögországon keresztül ez az állatfaj. A Kárpát-medence területén először az avarok tenyésztették.
A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai folyami vízibivaly lehetett. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a 11. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi prépostsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik.
A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A második világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet.
A második világháború utáni évtizedekben a bivaly tenyésztése a Kárpát-medencében szinte teljesen megszűnt. Napjainkban alig néhány tucatnyi állat őrzi a hajdani magyar bivalyállomány emlékét. A bivalytenyésztésnek régi hagyományai vannak Erdélyben, ahol még ma is tenyésztik. A Kolozsvár melletti Méra a nádasmenti bivalytenyésztés központja. Itt 1950-ben 1500 bivalyt számoltak, ma ez a szám 140-re csökkent.
Kalotaszegen a bivalyt a „szegény ember marhájának” nevezték. A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő jellegzetes jelképe volt a borvízhordó bivalyszekér, amellyel az 1800-as években cserépkorsókban hordták az ásványvizet az udvarhelyi lakosoknak. Az egyik legnagyobb erdélyi állományt az udvarhelyszéki Énlakán fejik. A parajdi sóbányában bőrét a só felszínre emelésére használták, ugyanis ez volt az egyetlen bőrfajta, amely jól ellenállt a só maró hatásának.
A házi vízibivaly fej-testhossza 240-300 centiméter között mozog, ehhez hozzáadódik egy 60-100 centiméteres farok. A bika marmagassága 129-133 centiméter, míg a tehéné 120-127 centiméter; azonban 160 centiméter magas egyedek is ismertek.
A faj átlagos testtömege 300-550 kilogramm között van, ámbár az ökröké elérheti az 500-800 kilogrammot is. Kivételesen nagy bikák is léteznek, melyek akár 1000-1100 kilogrammot is nyomnak.
Szarvai fajtától függően igen változatos; a mocsári típusúé főleg sarlószerűen felfelé irányul, míg a folyamié bekunkorodó. Bőre fekete. A feketés-barna vagy szürkés színű szőrzete ritka, a fara kopasz; a lábai néha fehér „harisnyát” viselnek. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra.
A bivaly igénytelenebb állat még a magyar szürke marhánál is, mivel megeszi a sziki kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket és edzett a gümőkórral szemben is. A szarvasmarhánál nyugtalanabb, félénkebb, gondozójával szemben azonban engedelmes és jóindulatú. De kevesebb veszedelmesebb állat létezik a felingerelt bivalybikánál. Igaz, általában csak akkor támad, ha sarokba szorítják.
Az ivarérettséget általában 3 évesen éri el. Nincs meghatározott párzási ideje. A vemhesség fajtától függően 281-334 napig tart, ennek végén 1-2 borjú születik. Ha megfelelően van tartva, akkor 30-40 évig is élhet.
A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb.
Zsírtartalma eléri a 8%-ot, de a laktáció (szoptatás) során akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Ismert, bivalytejből is készülő sajtfajták a mozzarella, feta és a cheddar.
Húsa nem olyan értékes, mint a szarvasmarháé, sötét vörösesbarna, durva rostú, kevésbé porhanyós, viszont több foszfor és vas van benne. A bivalyborjúhús egyenértékű a marhaborjúéval.
A folytatásban a jelenlegi élőhelyüket mutatjuk be részletesebben, a kápolnapusztai bivalyrezervátumot.
Élmény és Fotó: Farkas Attila / gogogo.hu
Térkép: Bivalyrezervátum
Információ: Balaton-felvidéki Nemzeti Park , Wikipédia