Piás város bányászati problémákkal: hegyi sztorik Libériából. 1.

2022. január 25. – danielfromhungary

Aki olvas az utazásaimról, tudhatja, hogy semmivel sem lehet jobban behúzni egy túrába annál, mint ha nincs kép a neten arról a helyről, ahova készülünk. Szokásos világbajnok csapatunk újabb két taggal egészült ki, így öten vágtunk neki a Nimba és a Wuteve hegységeknek. A Nimba hegységben található Guinea és Elefántcsontpart legmagasabb pontja a közös határon, a Wuteve pedig Libéria legmagasabbja. Előbbi úgy 1700, utóbbi 1400 méter fölött van tengerszint felett és a latin betűs internet egyetlen leírást sem tartalmaz ezekről a helyekről.

Többször volt alkalmam a covid alatti utazásról írni, de ami a januári afrikai utat illeti, az az eddigiek közül is kilógott. Az eredeti tervek szerint Etiópia, Eritrea és Szomáliföld volt a célpont, azon belül is az ottani nagy hegyekre való fölsétálás. Közben Etiópiában a háború hulláma elérte a Simien hegységet is (azóta újra lehet menni egyébként), és Szomáliföldről is megosztó hírek érkeztek, így az egész túrát át kellett szervezni a jóval kényelmesebbnek tűnő Mozambikba, Malawival és Zambiával kiegészítve. Napokkal később megjelent az omikron és mindhárom ország a karanténos listára került. Pár héttel indulás előtt került a képbe Libéria, mint C-terv, ami aztán nagyon gyorsan komolyra fordult.

Nyugat-Afrika turisztikai értékeiről nem véletlenül nem hallottak a legtöbben, és a korábbi guineai és sierra leonei tapasztalataim alapján én sem nagyon tudtam meggyőzni másokat, hogy majdnem olyan, mint Thaiföld, csak még nem hallottál róla. A száz-kétszáz dolláros vízumok, a három-négy átszállásos repülések, a nem létező infrastruktúra és a drága, de legalább szar szolgáltatások szerencsésen távol tartják a kevéssé kitartó és jobban megközelíthető helyeken is boldog turistákat.

Miután két hetet csúszott a vízumunk, és indulás előtt két nappal még mindig csak annyit mondtak a komák, hogy „sorban állok érte”, komolyan visszatértem az etióp túra beizzításához. A végső határidő után egy nappal, az indulás előtt 36 órával, amikor elküldtem egy üzenetet a vízumos embernek, hogy kösz a semmit, megérkeztek a dokumentumok egy pdfben. Az addiszi repjegy foglalását leállítottam és minden kezdődött előröl. Stresszes műfaj covid alatt Fekete-Afrika túrát szervezni a karácsonyi időszakban.
A mondás szerint nincs könnyű hegy, és hiába beszélünk viszonylag alacsony magasságokról, a valóság nem ennyire egyszerű. A négyezresekben az a jó, hogy elég nagyok ahhoz, hogy másoknak is föltűnjenek, így előbb vagy utóbb, de kiépül valamilyen infrastruktúra a környékre. Ezzel szemben az ezer méter körüli kis afrikai hegyekre senki sem kíváncsi, és senki sem feccöl bele pénzt és energiát, hogy senki által nem járt helyeket megnézzen magának. Ezekre a célpontokra szakosodni túravezetői szempontból a lehető legjobb kihívás, ugyanis minden egyes túra expedíciós jellegű, bejáratlan (néha bejárhatatlan), gyakran megismételhetetlen és rengeteget lehet belőle tanulni. Mindezt olyan helyeken, ahol nemigen jár fehér ember – néha ember se nagyon. Minden információt magunknak kell megszerezni, és minden lépést magunknak kell kijárni az engedélyek megszerzésétől kezdve a különböző érdekű autoritásokkal való tárgyalásig vagy akár a faluközösség előtt való felszólalásig. A normális nyaralással szemben az ilyesmire viszont még évek múlva is emlékszik az ember.

Tervezés közben a Nimba tűnt egyszerűbbnek. Ugyan a legmagasabb csúcsa már Libérián kívül van, de mivel semmilyen infrastruktúra (például ösvény) nincs a környéken, logikusnak tűnt, hogy egy helyi rangerrel meg lehet állapodni, hogy a két határ között teszünk egy egynapos gerinctúrát. Egyetlen erre vonatkozó forrás van a neten, de az egyrészt nem pontos, másrészt – mint utólag kiderült – nem is igaz, mindenesetre ez alapján lehetségesnek tűnt a megközelítés. A Google Earth műholdképei szerint szavannás-erdős hegygerincen kellett volna egy szép trekkinget lenyomni.

A Nimba hegy libériai oldala egy ArcelorMittal nevű acélgyártó cég bányájáé gyakorlatilag, így minden tevékenységhez a cég hozzájárulása kellett. Szerencsére ez a rész működött a legjobban. A bányászváros Yekepa, amit egy helyzetet jól értő itt élő expat úgy jellemzett, hogy „drinking town with mining problem”. Egyetlen hotel (értsd: munkásszálló), egyetlen night club (baszatós zene sötét helyen, én leginkább shitface/metálrészeg állapotomban keveredek ilyenre), sok templom (episzkopális, katolikus, evangélikus, baptista, egyéb keresztény szekták) és különböző minőségű egyszintes lakótelepek alkotják a „várost”, ami egyébként meglepően szerethető annak ellenére, hogy a halálra iváson kívül nemigen látszik benne más, hosszú távú perspektíva.

Este szereztünk egy helyi rangert, és megállapodtunk, hogy másnap fölvisz a legmagasabb pontra. Reggel még mindig ez volt a cél, de már elhangzott az is, hogy a Nimba legmagasabb pontjáról beszélünk, Libéria területén, természetesen. Pár órás kirándulás után fölértünk a Libéria, Guinea és Elefántcsontpart hármas határát jelző határkőhöz.

Naittakert, megérkeztünk. Hiába mutogattam a vezetőnek, hogy mi a guineai legmagasabb pontra igyekszünk, és az arra van látható messzeségben, az aznapi túránk itt véget ért. A kategorikus NEM számomra elég vonzó tárgyalási alap, így abban maradtunk, hogy estére összehív egy megbeszélést és értekezünk egyet, hogy a NEM az mennyire NEM, illetve nem lehet-e IGEN véletlenül.

Egy tucat megsütött hal után, csilitől leégett hajjal, félrészegen beszélgetve, elkezdtek gyűlni körém az emberek. Volt libériai ranger, guineai kollégája, környezetvédelmi menedzser a bányától, helyi nemtudommit képviselő szaki, összesen vagy hat ember. Egészen kiváló párbeszédek zajlottak:

Helyiek: – Természetesen guineai vízum nélkül nem lehet a hegyre menni.

Én: – Miért nem?

Helyiek: – Mert az Guinea.

Én: – De mi nem megyünk Guineába, csak a határán megyünk. Egyik lábunk Guineában, a másik Elefántcsontparton. Eszünk ágában sincs belépni.

Helyiek: – Öööööööö.

Helyiek: – A libériai rangerek nem mehetnek át Guineába.

Én: – Miért nem?

Helyiek: – Legalább szólni kéne a guineaiaknak.

Én: – Itt ül egy. Hello, Sir, átmehet a ranger Guineába?

Helyiek: – Öööööö, erre még nem volt példa.

Én: – Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, csak azt, hogy még nem csináltad.

Helyiek: – Ööööööö, igen.

***

Helyiek, egy óra győzködés után: – Sajnálom, nem lehet átmenni innen.

Én: – Ez ugye a Nimba hegység, a három ország határán? És azt mondjátok, hogy a libériai oldalról még soha egyetlen ranger vagy bányavállalati ember nem volt arra kíváncsi, hogy mi van a határkövön túl?

Helyiek kussban: – Nem, ilyen még nem volt.

Én: – És nem akarjátok tudni, hogy milyen vadcsapások, növényfajok és tereptárgyak vannak a hegyen, közvetlenül az országhatár környékén?

Helyiek csillogó szemmel: – Nos, ha így nézzük a dolgot, ez egy tudományos expedíció, és mint ilyen, lehetséges.

Végül a nemből igen lett azzal a feltétellel, hogy nem hagyjuk el a hegygerincet, és naplementéig visszatérünk Libéria területére. Imádom Afrikát és a kompromisszumokra kész embereket.

Másnap hajnalban indultunk, és elég jó tempóban reggel 9-re a hármashatár kőnél voltunk. Itt köszönt szembe a valóság. Az a valóság, ami nincs fönt a neten, és amitől nagyon meg lehet combosodni. Percek alatt csesződött el a napunk. Pár lépés után alig észrevehetően kezdett sűrűsödni az aljnövényzet. Ötven métert sem haladtunk, amikor előkerült a machete és percenként pár métereket tudtunk haladni legfeljebb. A szövevényes indák még pár méterről sem látszanak a talpad alatt, csak azt veszed észre, hogy már nem a talajon jársz, és minden egyes lépésnél derékig ki kell emelni a térded, hogy ne fogjon meg a növényzet.

Egy óra múlva a mellig érő, majd három méteres bozót dzsungellé vált. Leginkább tüskés indákkal és kidőlt fatörzsekkel súlyosbított dzsungellé. Jóval harminc fok fölött volt, de muszáj volt kabátot venni, különben a növényzet a bőrt szaggatja meg. Vezetőnk időnként bemért GPS pontokat, hogy áldozzunk a tudomány oltárán is. Délig nagyjából két kilométert tettünk meg a légvonalban tízből, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a túrát innen fizikailag lehetetlen végigvinni. Egy nap alatt egész biztosan. Többre meg nem volt lehetőségünk, mert ahhoz legalább kettőt a hegyen kellett volna aludni, azaz kellett volna guineai vízum, legalább 12, de inkább 15 liter víz per fő, háromnapi kaja, illetve elegendő felszerelés az ottalváshoz. A hegy az elefántcsontparti oldalról sűrű dzsungellel határolt, egyedül a guineai oldalról lehetne fölmenni valahogy, de az egy külön út és legalább 4-5 nap a legközelebbi városból. Legalább megpróbáltuk.

Tulajdonképpen mindenki vidáman jött le a hegyről. Egyrészt alaposan elfáradtunk (a foglalkozás elérte célját), másrészt ismét bebizonyosodott, amit eddig is nagyon jól tudtunk: nincs könnyű hegy. A következő sem volt az.