danielfromhungary

A kezdő elindult: Pakisztán, Beludzsisztán

danielfromhungary.blogspot.com

2012. november 22., csütörtök

A kezdő elindult: Pakisztán, Beludzsisztán

Ezúttal az előző posztban vázolt ígéretemnek teszek eleget, amennyiben megosztom ezt a régi szép történetet. Az időpont 2001 nyara, életem első Európán kívüli útja, amit akkori naplójegyzeteim alapján raktam össze nagyon régen. Még béna voltam, naiv, tudatlan és rutintalan, talán éppen ezért volt ez életem egyik legfaszább útja. Saját képek sajnos nincsenek, egy eldobhatós fényképezőgép volt csak nálam, az is a hátizsákom mélyén a busz tetejére kötözve néhány bála mosópor és széna alatt.

Megpróbálok aludni. Nem fog menni. Izzadok, éhes vagyok. És mint érzem, büdös is. Égnek a lámpák. Ráadásul rózsaszínűek. Bömböl a nyávogós pakisztáni zene. Ha reggelig kell hallgatnom, biztosan megőrülök. Az út keskeny és rázós. Néha leesik fentről egy-egy kiló mosópor. Az egyik koreai lány rosszul van. Már dél óta. Alig bír eszméletén maradni. Ugye-ugye, a rántotta. De inkább segítek. Párszor nekiáll hányni, de egyre rosszabbul lesz. Továbbra is esnek le a mosóporok. Az egyik kiszakad, a padlón mindenfelé fehér por. A lány nem bírja, irtózatosat rókázik az ülések közé. Keveredik a mosóporral, folyik mindenfelé. A barátja megpróbál segíteni neki, de nem sokat ér el vele. A másik lány is rosszul van. Nem bírják tovább, meg kell állni. A buszvezető leint egy katonai dzsipet. Átszállnak oda és elviszik őket a Vörös Félhold egyik közeli kórházába.

Mi is megállunk. Vacsora éjfélkor. Így biztosan nem lesz alvás. De legalább enni lehet. Az út szélén egy kétfelé nyitott fabódé áll. Mindenki ott eszik a földön, a szerencsések egy koszos gyékényen. Elhatározzuk, hogy szerencsések leszünk. A kondérban víz forr, benne egy földarabolt birka élvezkedik. Mellé adnak rizst meg csapatit. Tányér, evőeszköz nincs. Így sokkal higiénikusabb. Szívesebben nyalogatom a saját koszos kezemet, mint más evőeszközét, amit természetesen elmostak, csak azt nem láttam, hogy mikor, hogyan és mivel. Mellénk ülnek a franciák, elkezdünk beszélgetni. Még nálunk is lepusztultabbnak néznek ki. Két hónapot voltak Grúziában. Áradoznak arról, hogy a grúz borok verik a franciákat. Biztos tudják. Alig van pénzük. Adunk a kajánkból, mohón rávetik magukat a maradékra. Eddig azt hittem, hogy mi vagyunk az alacsony költségvetésű utazás bajnokai. De szerencsére nem…

Hajnali egykor megyünk tovább. Egészen jól vagyok. A levegő lehűlt egy kicsit, ettem is, már csak aludnom és fürödnöm kellene. Egyik sem megy. Hajnalban megállunk. Sehol semmi, csak sivatag. Mindenki leszáll, kezdődik a reggeli ima. Elszívok megint egy cigit. Ha továbbra is a vallásukhoz igazítom a dohányzást, előbb-utóbb rá fogok szokni. Ázsiában nem a cigaretta ára jelent problémát, mert szinte ingyen van, hanem a minősége. Remélem pár hét alatt nem leszek rákos. Mert hogy dohányon kívül mást is tartalmaz, az biztos. De a látvány ismét lenyűgöző. Mellettünk egy kilencvenéves bácsi ül. Eddig hetvennek néztem. Mosolygós, barátságos muszlim, gyönyörű népviseletben. A szemei tiszták, fiatalosak. Kiegyensúlyozott ember, olyan, akit mindenki szívesen fogadna nagypapának. Kérdezgetjük az afgán vízumról. Nem javasolja ő sem.

Elindul a busz, és azon gondolkozom, hogy mennyi idejük van az itteni katonáknak. Már Törökországban is feltűnt, hogy a jó fekvésű hegyoldalakba kiraknak kövekből óriási címereket meg szövegeket, amiket aztán kilométerekről is lehet látni. Sikerült elcsípni egy pár katonát, akik éppen karbantartottak egy ilyen szöveget. Allah dicsőségéért biztos érdemes ezzel foglalkozni, az államért is, de ha az ember katona, akkor lehet, hogy ennél többre vágyik. Vagy inkább örül neki, hogy nem a törzsi területeken kell járőröznie. Long live Pakistan…

Ima után tíz perccel, amikor már azt hittem, hogy csak órák választanak el ágytól és zuhanytól, hirtelen megállunk. Kinézek az ablakon, rengeteg ember ácsorog körülöttünk. Mit csinálnak ezek itt? Égő abroncsok hevernek mindenfelé, kövek az úton, kiabálás. A busz félreáll, a sofőr leállítja a motort. Ebből azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hosszú napnak nézünk elé. Próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem lehet továbbmenni. Lezárták az utat. Blokád van. Nem tudni, meddig fog tartani. Leszállok a buszról, körülnézek. Egy-két kő van az úton, meg pár égő abroncs. Megkeresem a sofőrünket. Figyelj rám, mondom neki, nincs itt semmi komoly. Jöjjön velem valaki, félredobáljuk a köveket. Szálljon föl mindenki a buszra, aztán menjünk. Úgysem tudnak megállítani. Fegyvereseket sem látok sehol. A buszvezető megbotránkozik az eretnek gondolattól. Szerinte hülye idegen vagyok, legalábbis a tekintetében ez van. Lehetetlen dolgot kérek, mondja. Blokád van, az azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni. Be kell tartani a játékszabályokat. Nagyon fontos mondat, jól megjegyzem.

Fél óra múlva dzsipeken megjelenik egy csomó rendőr. Mindenkinél puska, a kocsikon gépfegyver. Remélem nem tart sokáig. Várom az izgalmas folytatást, ami elmarad. Leszállnak a kocsikról, leülnek az árnyékba, elkezdenek teázni meg cigarettázni. Odamegyek hozzájuk érdeklődni. Nem, ők nem lépnek közbe. Ők csak azért vannak itt, hogy ne legyen baj. Hasznos társaság… Én meg már kis híján elkezdtem fedezéket keresni, hátha lesz lövöldözés. Nem mintha erre vágynék. Megpróbálom lekötni magam. Ájuldozok az árnyékban, szomjas vagyok, de nincs víz. Tomi elmegy nézelődni, hátha történik valami érdekes. Húsz perc múlva kiabál, hogy menjek oda hozzá. Egy korunkbeli sráccal üldögél egy fal mellett. Ő a lázadó diákok vezetője. Megpróbálok barátságos lenni. Az első mondata után már nem is olyan nehéz. Elmeséli, hogyan jutottak ide. 

Egy hónappal korábban a kvettai egyetemen a hallgatók diákszövetséget alapítottak. Rá két hétre ezer rendőr megrohanta az egyetemet. Százötven diákot letartóztattak. Már régóta tart a villongás a diákok és az állam között. Sok halottja van az összecsapásoknak mindkét oldalon. A legjobb barátja is az utcai harcokban halt meg. Lelőtték. Megkérdeztem, hogy itt miért nem lépnek fel ellenük a rendőrök. Mert félnek, válaszolja, túl sokan vagyunk, szervezettek, erősek. Vannak fegyvereink. Errefelé másról szól az egyetemi élet. Egyébként szociológus. Én is az leszek talán. Megtalál minket az egyik francia. Ő is szociológus. Hiába, mi vagyunk a zászlóvivők. Jó tudni, hogy van legalább szociológiaoktatás ilyen helyeken is. Azt hittem, a felvilágosult társadalomtudósok képzése veszélyezteti a rendszert. Később megismerjük a többi diákot. Onnantól nyert ügyünk van. Van a közelben egy mecset, azt is megszállták, senki sem léphet be. Az udvarán viszont van kút. Nem akarunk fürödni? Az egyik álmom máris teljesülni látszik. Elkísérnek minket, a mecsetet őrző diákok átengednek a barikádon. Végre fürödhetek. Egészen megkedvelem őket. A Vezető közben szerez valahonnan egy dinnyét. Szétszedi három részre és megkínál minket. A részemet én is szétszedem három részre, odaadom a Taftanban megismert útitársaknak, akikkel együtt fociztunk. Nagyon hálásak érte. Ettől kezdve félóránként odaül mellénk valaki, hoznak dinnyét, sárgadinnyét, teát, üdítőt. Délben megjelent a sivatag felől duplafalú fémkordén az első fagyiárus. Hogy ezt hogyan csinálják? Rejtő jut eszembe, és a láthatatlan légió.

Amikor már túl sok árus lett körülöttünk, meggyanúsítom a Vezetőt, hogy a helyi kereskedelmi kamara szervezte az egész blokádot. Nem tetszik neki ez a feltételezés, de azért jót derül rajta. Egyre csak nő a tömeg. Dél után már több mint ezer ember van összezárva. Rengeteg busz és kamion. És mi vagyunk a helyi érdekesség. Mi vagyunk a középpontban. Ennek egy kis ideig nem örültem. Mivel csak pár kilométerre van az afgán határ és Kandahár, a tálibok átjárnak ide is. Az előbb érkezett egy busznyi afgán. Leszállt róla egy csomó talpig feketébe öltözött, hosszú szakállú alak. Gyilkos tekintettel néztek ránk. Nyugatiak, turisták, rövidnadrágban, erkölcstelenek. A francia gyerek hangosan magyarázott, hogy mennyire ostoba egy dolog ez a Talibán, hogy lerombolták a bamijani Buddha szobrokat. Még szidta őket egy darabig, de kénytelenek voltunk leállítani, amikor észrevettük, hogy mögötte vannak néhányan, és őt nézik. Inkább leültettem magam mellé és beszélgettünk. Kiderült, hogy kedvenc könyve Mircea Eliadetól a Vallási hiedelmek és eszmék története. A magyar kiadása éppen ott volt a zsebemben, azt olvastam. Odaraktam az orra alá. Elérzékenyült egy pillanatra. Rokon lélek.

Az elviselhetetlen hőség elől Tomi befeküdt egy kamion alá, később én is csatlakoztam. Az árnyékért cserébe viszont el kellett viselni a forró aszfaltot. És a forró szelet. Mellettünk vicces paki csapat ült. Hamar ájöttek, hogy ha piszkálnak minket egy kicsit, az mulatságos. Óriási csótányokat fogtak, és ránk eresztették őket. Amikor észrevettem a merényletet, egyből föl akartam ugrani, de bevertem a fejem a benzintankba. Ezt rendkívül mulatságosnak találták. Mi is elkezdtünk nevetni, már ismertük ezt a fajta humort. Tetszett nekik ez a hozzáállás, és nem csótányoztak többet, viszont annál beszédesebbek lettek. Csak ültek a shalvar kamezükben – az a ruha, amit mindenki hord Pakisztánban és Afganisztánban. Elsőre olyan, mint egy pizsama. Nekem másodjára is annak tűnt. Egyébként praktikus viselet, az egész testet védi a naptól, de jó bő, így a szél átfúj rajta.

Délután leült mellém Charles Bronson. Legalábbis szakasztott olyan volt. Meghívott egy jégkrémre. Minden mindegy alapon elfogadtam, mert tudtam, hogy tejes, attól meg bármi lehet. Taftani katona barátunk pedig dinnyét hozott, és egy barátját, aki hasist akart eladni. Tetszett az ötlet, csak éppen nem volt nála semmi, de megígérte, hogy hoz egy akkora darabot, mint a karja. Szerencsére nem hozott, mert Kvettában elkeveredtünk egymástól. Szerzett volna szállást is. Pakisztáni árukapcsolás.

A diákok háromkor bejelentették, hogy hatkor feloldják a blokádot. Addig már kibírom. De azért még jól jönne még egy fürdés. Nem lehetetlen kérés, ha ennyi ember törődik velünk. Pár perc múlva megkeresett egy fickó, hogy találtak egy ciszternát a közelben, ott meg tudok fürödni. Elkísér. Megköszönöm. Fél négykor megérkezett valahonnan egy tartálykocsi, tele vízzel. Óriási tömeg gyűlt össze körülötte egy pillanat alatt. Mi csak álltunk a tömeg szélén az esélytelenek nyugalmával. De úgy látszik, még mindig nem ismertük eléggé a szokásokat. Valaki megragadta a kezem és behúzott a tömegbe. Az emberek utat nyitottak nekünk. Bekísértek a tartálykocsi mellé. Mivel vendégek vagyunk az országban, ezért mi kapunk először, mondták. Látszik, hogy tényleg örülnek, hogy vendégül láthatnak. Négykor iszonyatos hangzavar lett, üvöltözés, motorzúgás, lövés is eldördült. Fellázadt a tömeg. A diákok nem feszítették a húrt, föloldották a blokádot. A Vezető megkeresett, hogy elbúcsúzzon. De előtte még meghívott magához a falujába. Megköszöntük a nagyon szíves, de kéretlen vendéglátást és indultunk inkább tovább. Így is buktunk egy napot. Legalább megérte, lesz mit mesélni az unokáknak…


Végre megérkeztünk Kvettába. Kevésbé vagyok lelkes, mint eddig bármikor. Mintha megállt volna az idő. A leglerobbantabb környék, ahol valaha voltam. Taftan persze kivétel. A buszról mindenki elindult a dolga után. Tomival állunk ketten egy foghíjtelken a legnagyobb dzsuvában. Várjuk emberünket, aki a hasis mellé szállást is ígért, de nem jön. Biztos máshol szállt le. Vagy csak elkerültük egymást. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy két fehér álldogál a szemétben. Először csak gyerekek jönnek szájtátani, később felnőttek is. Mindent el akarnak kérni, amink van. Összevissza fogdosnak és nevetgélnek. Negyed óra után elunjuk, és találomra elindulunk egy utcán. Leintjük az első tuktukot. Gyakorlatilag motoros riksa, régiónként változó dizájnnal. Laoszban például traktorostuktuk is van, azon sokan elférnek. A légszennyezésen kívül városi közlekedésre is jó, sőt egyenesen arra használják. Vigyen el egy olcsó szálláshoz, kérjük. Elvisz. Két dollár fejenként a szoba, de annyira visszataszító, hogy inkább egy drágább helyet keresünk. Találunk egy márványpadlós, fabútoros csillivilli hotelt 5 dolcsiért. Azonnal kivesszük a legnagyobb szobát és végre megint lehet fürödni. A tulajdonosok kitesznek magukért. Mikrobusszal visznek vacsorázni. Benne van a szoba árában, mondják, amikor vissza akarjuk utasítani. Később mégis kiszállunk egy kicsit sétálni. Gyalog egyébként is gyorsabb, mert egy rohadt tehén keresztbeállt az úton és legeli a szemetet az út szélén.

Ma van a névnapom. Nem mintha számítana. Alvással ünnepelek. Délelőtt elmegyek bankba. Taxiba ülök, mert még nem tudom, hogy kétszer annyiba kerül, mint a tuktuk. A végén összeveszek emiatt a taxissal, de miután többen is megerősítik a dupla árat, végül elnézést kérek. Nem haragszik, inkább mosolyog a hülye külföldin. A bank körül homokzsákok, egész komoly erődítés katonákkal, fegyverállásokkal. Nekem csak vigyorogva integetnek. Mindenki hello misterrel és hello sir-rel köszön. Rég láthattak magas szőke embert. A bankban egyből körbeugrálnak. Bekísérnek az igazgatóhoz, mintha csak ő tudna nekem váltani. De azért jobb légkondicionált irodában, fotelből intézni a dolgokat. Kicsit zavar, hogy papucsban vagyok, pizsamagatyában és koszos pólóban, ő meg öltönyben, nyakkendőben. Úgy kezel, mintha most vettem volna meg a bankot. Lassan kezd feszélyezni a vendégszeretet. Hazafelé menet állunk a pirosnál. Odajön egy koldus. A legkisebb pénzem a százrúpiás, nem adom neki. Inkább rászáll a taxisra. Vagy fél percig simogatja sofőröm szakállát, de tőle sem kap pénzt. Rossz kör. Szédülök a szmogban. Sorőröm szerint olcsóbb a benzin, mint Iránban. Állítólag nyolc forint literje, ezt már nehezen hiszem. Egyébként 87-es oktánszámú és olajjal keverik. Itt sem lennék környezetvédelmi miniszter.

Elhatározzunk, hogy még aznap délután indulunk tovább Lahore felé. Onnan már csak egy határátlépés, és Indiában vagyunk. Hallgatunk a bölcs tanácsra, hogy két órával indulás előtt menjünk ki a pályaudvarra. Útközben a tuktukosunk még bejelenti, hogy tankolnia kell, és már kanyarodik is másfelé. Szívom a fogam és remélem, hogy nem tart sokáig. Sokáig tart. A pályaudvaron óriási a tömeg. Legalább tíz pénztár van. Találomra beállok az egyik tömegbe. Sorba nem állnak. Ilyen helyzetben kisebb a vendégszeretet is. Kénytelenek vagyunk lökdösődni, mindenki így jut jegyhez. Mire az ablakhoz kerülünk, sikerül megtudni a várakozóktól, hogy rossz sorba álltunk be. A rendszert a mai napig nem látom át, de az lehet a lényeg, hogy minden pénztárnál másféle jegyet lehet kapni, külön van a helyjegy is. Idegesen nézem az órát. Épphogy belefér.

Forrás: danielfromhungary.blogspot.com

Fel