Az autópályáról lehajtva, Keszthely előtt található a Valcum Castrum. Kevesen tudják, hogy autóval itt egy erődön haladunk át. Persze nehéz is ésszrevenni a fűben megbúvó köveket, lehet, hogy szerencsésebb a Fenékpusztai Festetics-majort keresni.
Klasszicista major, kiskastély és élő lovaskultúra a Balaton kapujában – Fenékpuszta
Mondhatnánk, hogy annak a kertjében található a Castrum, de az eredeti méret szerint a 15 hektáros erőd mellett egy kis cselédszoba méretű épülete lett volna a mai Kiskastély.
A Balaton nyugati partvidékén már az őskorból is kerültek elő olyan leletek, amelyek azt tanúsítják, hogy a környék lakott hely volt, sőt előkerültek olyan tárgyi bizonyítékok is, amelyek a korabeli lakók kereskedelmére utalnak. Fenékpuszta területén ilyen lelet egy középső rézkori kultikus épületben talált, a Földközi-tenger vidékéről származó triton csigakürt. Az itt élők teljes szükségletét feltehetőleg nem fedezte a földművelés és az állattartás, emiatt a vadászat és gyűjtögetés, halászat továbbra is fontos szerepet játszhatott az életükben. Ennek bizonyítékaként csaknem 2 méter mély tőzeg alól kerültek elő Fenékpusztán egy késő rézkori, nyílt vízi halászkunyhó tárgyai.
Kr. e. XIII. és VIII. között Tiberius meghódította a Dunántúlt, ahol a rómaiak megszervezték Pannonia provinciát. Az ezt átlósan átszelő fontos kereskedelmi és hadiút, amely a provincia székhelyét, Aquincumot kötötte össze Aquileiával, Fenékpusztánál keresztezte az akkoriban jóval kiterjedtebb vízrendszerű Balatont.
Itt találkozott egyben egy másik fontos úttal is, amely Sopianaet (Pécs) kötötte össze Augusta Treverorummal (Trier). A fontos csomópont környékén több település is létrejött; a környéken előkerült sírleletek tanúsítják, hogy a kelta őslakosság mellett római polgárjoggal rendelkezők – elsősorban kereskedők – is éltek. A Duna túlpartján 160-tól élt barbár törzsek sorozatos betörései komoly pusztításokat végeztek, így a III. századra valószínűleg már csak egy település maradt meg a területen, éppen itt, Fenékpusztán.
A IV. században Fenékpuszta területén egy mintegy 15 hektáros kiterjedésű római erőd épült, 44 toronnyal, robusztus falakkal. Az erődön belül raktárépületek, fürdők, reprezentatív és adminisztrációs épületek is álltak, falain kívül, attól délre pedig egy nagy kiterjedésű temetőt tártak fel, ahova a kutatási adatok szerint a IV. századtól egészen a IX. századig temetkeztek.
Az erődben raktárak, fürdők, adminisztratív és reprezentatív épületek álltak; a déli kapu környéke, a gabonaraktár (horreum) és egy háromhajós bazilika maradványai ma is láthatók, részben rekonstrukciós falfelmagasításokkal.
gabonaraktár (horreum)
Az erődben, amely feltehetőleg a Valcum nevet viselte, egy cohors (egy legio tizedrésze) állomásozhatott, és amellett, hogy védte az Itáliába vezető fontos utat, raktárbázisként is szolgálhatott a dunai limes erődjeinek ellátására. 374-ben a betörő barbár népek komoly pusztítások nyomát hagyták az erődön, a támadások miatt a környék népessége megritkult, de a terület nem vált lakatlanná. Az erődtől délre kiterjedt temető feküdt, ahová az építéstől kezdve a Karoling-korig temetkeztek.
cohors
Az erődöt később helyreállították, így továbbra is védelmül szolgált az itt élőknek, még a római katonaság V. századi kivonulása után is. 433-tól a terület hun fennhatóság alá került. 455-ben Avitus császár rövid időre visszaállította a római uralmat, ám 456-ban a keleti gótok elfoglalták az egész Dél-Dunántúlt, így ostrommal bevették a fenékpusztai erődöt is, amelyet felgyújtottak, így a lakosság nagy része elpusztult.
Majd a megmaradt környékbeliekkel rendbe hozatták az építményt, amely ettől kezdve a királyuk, Theudemir székhelye lett. Valószínűleg itt született ezekben az években egyik fia és utódja, Nagy Theodorik is, akinek uralkodási ideje alatt továbbra is a keleti gótok itáliai királyságának befolyása alatt állhatott a környék, de 526-ban bekövetkezett halála után a longobárdok uralma alá került. Az erődöt nem szállták meg, de az átkelőt ellenőrzésük alá vonták.
Abból a tényből, hogy a feltárt temetőben több évszázadot átívelő temetkezés nyomai kerültek elő, egyes kutatók azt a feltételezést vonták le, hogy itt továbbélhetett egy római közösség. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy az ebből az időszakból előkerült leletanyag egy keresztény hitű csoport itt tartózkodását tanúsítja, melynek tagjai továbbra is megőrizték római antik kultúrájukat és kapcsolatrendszerüket – annak ellenére is, hogy a térséget közben elérte a népvándorlás és az egymást követő évszázadok során mintegy fél tucatnyi különböző népcsoport fordult meg itt. A keresztény közösségről (melyet a régészet Keszthely kultúraként tart számon) az esetenként különleges gazdagságú sírok leletanyagai mellett egy kora keresztény bazilika is tanúskodik.
Úgy tűnik, hogy a VII. század közepétől mintegy 100 évig lakatlan volt az erőd területe, de a IX. századtól a ismét használatba vették, a Karoling birodalom részeként. A helyszínt a XIX-XX. századi irodalom Valcummal azonosította, ám része a szakmai vitának, hogy a Valcum/Volgum a római források szerint nem-e délebbre, Marcali környékén keresendő; mindazonáltal a köz- és turisztikai használatban a fenékpusztai erődre a Valcum név rögzült.
A lelőhelyet több mint egy évszázada kutatják, 2009 óta új lendületet kapott a komplex régészeti és tájrekonstrukciós munka, amely a késő antik–kora középkori kontinuitás kérdéseire összpontosít. A legfrissebb szakmai közlések archeometriai és topográfiai megközelítésben is megerősítik az erőd és a kapcsolódó temetők 4–9. századi használatát. A Balatoni Múzeum és helyi intézmények kiállításokkal (pl. Castrum Virtuale) mutatják be az eredményeket.
A szabadon látogatható területen a déli kapu, a háromhajós bazilika és a gabonaraktár felfalazott maradványai a legszembetűnőbbek.
Valcum nem csupán rommező, hanem egy nagy múltú határváros erődjének lenyomata – a Balaton partján, szélben susogó fűvel, történelemmel átitatott kövekkel és egy egész napot betöltő élményígérettel.
Élmény és fotó: Farkas Attila / www.gogogo.hu
Térkép:
Amikor a 71-es úton autókázunk Keszthely felé ami kettévágja az egykori Valcum-ot, gondoljunk arra, hogy itt van hazánk talán egyetlen “Melone árusa”, aki egy római kori erőd közepén kínálja a portékáját…
Dinnyeárus az erőd közepén…