2019. december 15., vasárnap
Visszatérés Afrikába. Szudán. I. rész.
danielfromhungary.blogspot.com
A váratlan helyekre való váratlan elutazásokban meglehetősen rutinos vagyok eddigi munkáim miatt. Megvolt már a földgömb bepörgetése és random rábökés is, így jutottam el Guineába, ami talán életem legkalandosabb utazása volt eddig. Ugyanígy megvolt a „Mikor tudsz a reptérre érni legkorábban?”. „Három óra múlva. Miért, hova megyek?” felütéssel kezdődő, viszonylag eseménytelen párnapos kiruccanás is.
Ezúttal a kényszer szülte az utazásom, és rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen élethelyzetekbe kényszerít. Az eredeti terv egy két hetes gyaloglás volt, keresztül a Sínai félszigeten beduinokkal. Már megvolt a repjegy Kairóba, amikor egyik napról a másikra rajtam kívülálló okok miatt bukott a program. A mérleg egyik serpenyőjében egy késő őszi Budapest, rövid távú, két projekt közötti munkakereséssel, a másikban egy hét hetes, rendkívül low budget utazás arra, amerre kijövök nagyon kevésből, és Kairóban kezdődik. Aki ismer, tudja, valójában nem volt itt sok kétely, hogy mi legyen.
Kairóban Jászberényi Sanyi és felesége, Eszter vendége voltam. Egy hetet töltöttünk együtt, jobbára a teraszon beszélgetve, ez mindenképpen az idei évem egyik fénypontjának tekinthető. Hatodszor vagy hetedszer jártam Egyiptomban, különösebben nem akartam megnézni semmit, legfejlebb a Nyugati Sivatag oázisait. A turista Egyiptomot túlzsúfoltnak, rendkívül lehúzósnak, pénzhajhásznak és udvariatlannak ismerem, a nem turista Egyiptom pedig végtelenül szakadt, de kedves, csak ahhoz meg nem tudok arabul. A turista Egyiptomhoz kedvem, a nem turistához meg nyelvtudásom nem volt. Líbiában polgárháború, Izraelben a nálam lévő pénzből egy hétig sem húztam volna. A térképet szemlélve egyetlen megoldás maradt: Szudán.
Hónapra pontosan tizenkét évvel ezelőtt jártam Szudánban. A nemzetközi médiában ezerrel pörgött a darfúri konfliktus, nekem meg volt öt teljesen szabad hetem, úgyhogy kértem egy turista vízumot a bécsi követségen, és nem sokkal később a kompon ültem gyerekkori barátaimmal hármasban Asszuánból Wadi Halfa felé. Ennél kényelmetlenebb utazásom nemigen volt előtte, de minden percét imádtuk. Kartúmban két hét alatt leszerveztem magamnak egy fuvart Darfúrba, járőrt az Afrikai Unió békefenntartóival, interjúkat, szereztem szudáni újságíró igazolványt, majd terepre indulás előtti napon, a katonai gépre feljutáshoz szükséges utolsó pecsételésnél rácsodálkoztak a turista vízumomra, meg arra, hogyan voltam képes megszerezni az igazolványt (75 dollárért a megfelelő zsebbe, nincs itt semmi látnivaló). Végül töröltek mindent. Miután több babér nem termett számomra Szudánban, Egyiptomban, a Sínain stoppolgatva és sznorkelezve kellett vígasztalódnom.
Utoljára talán hat éve voltam Afrikában, azt hiszem Etiópiában. Amúgy is hiányzott már a kiszolgáltatottság és az időtlenség élménye.
***
Afrikához sok türelem kell. Meg sok idő. Meg tűrőképesség. Sietni csak nagyon sok pénzzel érdemes, a napi terepjáró bérlés 100-250 dollár közé esik, az európai sztenderdek szerinti szállások is 100 dollár fölött vannak. De ezen nem érdemes stresszelni, sok helyen úgysincs ilyen. Ahol nincs turizmus, ott értelmemszerűen szolgáltatások sincsenek hozzá. És ebbe bele tartoznak az éttermek is. Leginkább azt esszük, ami van, amit adott nap főznek. A városokban persze jobbak az esélyek, az omlett, a falafel, a bab meg a grillcsirke mellett megjelenik a pizza (amitől bármelyik olasz a szívéhez kapna, hogy ezmiez). Az éttermek cégérein és homlokzatán kifakultan hirdetik internetről lopott, gusztusos képeken azt, ami nincs. Pizzaszeletről lelógó nyúlós sajt és emeletes burgerek képe alól árulják a fult, az ízetlen babfőzeléket benne pár csepp joghurttal és kenyérrel, amit a helyiek kézzel tolnak az arcukba.
A buszok akkor indulnak, amikor megtelnek. Ha van menetrend, akkor is. A kilenc személyre tervezett kisbuszokban egy plusz sor üléssel és sámlikkal tizenhat ember, néha több. Afrikában a kényelem ismeretlen fogalom, ne is próbálkozz vele. Egyedül az kényelmes, ha kiteríted a padlóra a matracod és ráfekszel. A műanyag székek töröttek, ha szétfolysz bennük, táncolnak, végül összetörnek alattad. Megtanulod értékelni, mennyire jó érzés belefeküdni egy kád vízbe, elheveredni egy stabilan álló, nem poros és nem szétült kanapén. Úgy utazni bármilyen járművel, hogy tudsz rajta olvasni és esetleg ki tudod nyújtani a lábad.
***
Mostanában sokat lamentáltam azon, az okostelefonokkal és a különböző appokkal mennyire egyszerű lett utazni. Online és offline térképek, GPS, tripadvisor, blogok, Google Earth, taxiappok, nagyjából minden a lába előtt hever egy nem teljesen digitális analfabétának. És itt jönnek a képbe Afrika kevéssé beutazott országai, ahol a térképek ugyan használhatók, de már a fél éves információ is elavultnak számít: átszervezett adminisztráció és vízumszabályok, infláció, felkelések és válságok, felbukkanó és eltűnő hotelek, feketepiaci pénzváltás, klímaváltozás (volt tó – nincs tó), hivatalosan soha le nem írt, nem létező menetrendek – csak hogy pár dolgot feldobjak a tervezhetőséggel kapcsolatban. Jópár éve a mauritán határról fordítottak vissza, hogy pár hete csak Rabatban lehet vízumot igényelni (azóta gondolom megint változott, jelenleg nem tudom, mi a helyzet), ami oda-vissza 3000+ kilométer. Szudánnal kapcsolatban az egy nap alatt kiváltható 50 dolláros vízumból lett egy hetes és 150 dolláros anélkül, hogy ennek bármilyen nyoma lett volna az interneten. Hogy még beutazás előtt a helyünkre legyünk téve, ez bizony Afrika: aki kapkod, az szarul érzi magát.
Végül összesen három blogot találtam, amin volt bármilyen használható infó, a legfrissebb fél éves, ami jelen esetben elavultnak bizonyult, már ami a vízumszerzést meg a helyi árakat illeti. Az útikönyvek is ugyanilyen ütemben avulnak el, és a legtöbb átutazó sem veszi a fáradságot alaposan leírni minden részletet (én is ezek közé tartozom). Nyomaiban ez még mindig a klasszikus utazás, amikor az ember helyiekkel beszélgetve juthat csak infóhoz. Vagy még úgy sem, mert a helyiek mást gondolnak arról, hogy te mit szeretnél. Olcsó hotel helyett inkább jót ajánlanak, az olcsóra amúgy is csak arabul van kiírva, azt neked kell megtalálnod. Ha hegyet akarsz mászni, nem értik, minek, és ezért nem tudják megmondani, hány óra gyaloglás, merre célszerű menni és merre nem. Ide kell némi rutin, állóképesség meg józan ész.
***
Szudán Afrika legbiztonságosabb országa. Ahol nem az, mint Dél-Kordofán és Darfúr, oda amúgy sem engednek. Az itt élők kedvesek, segítőkészek. Könnyű stoppolni, lehet sátrazni. Az átutazók a Nílus mentén haladnak, az ország északi részében a Szaharában nincs is nagyon merre menni ezen kívül. Van pár élhetetlen hely, illegális aranybányák száz kilométer mélyen a sivatagban, ahol a legszerencsétlenebbek a tűző napon, irgalmatlan porban, higanygőzben, nyomorúságos sátrakban tengetik meglehetősen rövid és keserves életüket, de ide egyébként sem érdemes turistáskodni. Legtöbben a klasszikus Kairó-Fokváros Afrikát átszelő úton vannak, esetleg kezdő- vagy végpontnak Addisz Abebát választják. Az útvonal többi országa jobb hírű, alaposabban bejárt és leírt, mint Egyiptom, Etiópia, Kenya vagy Tanzánia. Szudánon mindenki átrohan, megnézi a piramisokat meg pár romot és már lépi is át a határt. Soha nem találkoztam még senkivel, aki csak Szudánba jött volna. Olyannal meg végképp nem, aki visszatért volna.
Az átutazókon kívül előfordulnak még idősebb arcokból álló nyugati turistacsoportok, akik négyezer dolláros túrákon egy bő hét alatt bejárják az ókori romokat. Velük értelemszerűen a híres romvárosok körül lehet találkozni. Sajnos információt szerezni tőlük sem lehet, egyrészt, mert ugyanazokat a helyeket járják végig, amikről amúgy is vannak leírások, másrészt nem használják a helyi infrastruktúrát.
Így végül a ráérős utazók a turista hangyaösvényt elhagyva külső segítség nélkül maradnak, és mindent maguknak kell kitapasztalniuk. Ez az utazás legszebb része. Ami akkor kezdődik, amikor az internetről megismerhető világ véget ér. Amikor már a városnevek sem egyértelműek a latin betűs átírások alapján. Amikor nem találsz képet a neten a helyekről, ahova indulsz. Ahol a zsugorfóliás vizet ujjnyi por lepi be, mert senki nem azt issza, és amikor az üdítős palack cimkéjét kiszívta a nap. Amikor már cigit sem lehet kapni, mert már a 20 cent is túl drága és az emberek inkább rágják a dolgokat. Azt pedig végképp nem tudod, este hol zuhan rád az Afrikában villámgyorsan lemenő nap.
Gyakorlatilag elkezdődik a vakrepülés. És ez az, amiben én jó vagyok.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com
