Utazás

Zsiráfvadászaton a busmanokkal

A namíbiai körutazásunk egyik legjobban várt – vagy mindenki számára legismertebb helyszíne –  a Kalahári félsivatagban található szan vagy, ahogy a hollandok mondják busman falu volt.

A repülőgépből kidobott kólásüveg története szerintem egy bizonyos kor felett nagyon sok embernek megvan.  Igen ez az a jelenet amikor az afrikai sokezer éves népcsoport egyik tagja találkozik a civilizációval. Pontosabban a  a civilizáció ikonikus darabjával, a hanyagul kihajitott szeméttel…

 A szanok vagy busmanok Dél-Afrika régiójának egy népcsoportja. Legnagyobb számban Botswana területén élnek, kisebb csoportjaik megtalálhatók a szomszédos országokban is, elsősorban Namíbiában. A „szan” szó – ahogy magukat nevezik és a környező népek is hívják őket – annyit jelent, mint „a föld tulajdonosa”, „a föld birtokosa”. A busman nevüket a holland telepesektől kapták (bosjeman), – angolul „bushman” – azaz „a bozót embere”, mivel éjszakánként a bozótosba húzódtak vissza.

A szanok sok alcsoportra feloszthatók. Egyes csoportjaiknál a férfiak átlagos termete 140–145 cm, a nők hasonló termetűek, vagy akár magasabbak is. Az északi területeken általában magasabb termetű szanok élnek. Angolában a többségük eléri a 152–160 cm-t, a kung-szanoknál pedig az átlagos férfitermet 171 cm, viszont ezeknek a férfiaknak az átlagos testtömege csak 40,5 kg. Sok szan csoport a környező népekkel keveredett.

A szanok békés emberek, akik az összeütközést, a harcot kerülik. Nomád-félnomád életmódot élnek, gyűjtögetéssel, vadászattal szereznek élelmet. Gyökerekkel, bogyókkal, apróbb állatokkal táplálkoznak. Nyelvük a koiszan nyelvcsaládba tartozik, amely igen ősi eredetű és semmilyen ma élő nyelvvel nincs rokonságban.

A szanok más környező népekkel ellentétben nem törzsi közösségeket alkotnak, hanem különálló családokat. Néha egy-egy rokonságban álló család egymás mellett él és közösen tartják el magukat.

A 18. században a szanokat délről és keletről a hollandok és a britek, északról a bantu népek támadták meg; részben kiirtották, részben továbbűzték őket. Az európaiak úgy irtották a szanokat, mint a vadállatokat, a búrok a vasárnapi istentiszteletek után szafarikat rendeztek, ahol szanokat öltek meg. A gyarmatosítók megérkezésekor a létszámuk még sok százezer volt. Mai szállás területük az ősinek csak töredéke, ahol általában egymástól távoli, kicsi csoportokban élnek. Mai szállásterületük Angola déli része, a Kalahári-sivatag középső és déli területei, valamint Namíbia északi részei.

Sajnos napjainkban – mint sok-sok más régi népcsoport  – már nem élnek az eredeti lakóhelyükön. Beköltöztek a városokba és csak akkor utaznak ki felvenni az ősibb ruhájukat  – ami valójában azt jelenti hogy leveszik a civilizált hétköznapi öltözékeket -,  amikor turistacsoportok érkeznek. Ilyenkor vadászatot imitálnak, tüzet gyújtanak, ami körül eljárják az ősi táncot, vagyis bemutatják, hogy is éltek azelőtt, mielőtt kólásüvegek kezdtek potyogni az égből.

Először vadászatra indultunk egy terepjáróval. Én, mint a stáb operatőre, gondoltam nagyon jó ötlet, hogy a motorháztetőre felhegesztett ülőalkalmatosságba beleülök, és majd mint egy fahrtkocsiról forgatok amerre megyünk. 

Ez annyira jól sikerült, hogy rövidesen az egész falu rajtam nevetett, miközben megpróbáltam magam kiszabadítani a székből, mint Micimackó az odú ajtóból… Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én méretem, hanem azoké a 140-150 centi magas 40-50 kilós vadászoké, akiknek a helye volt ez valójában.

Úgyhogy maradt a “B” megoldás, felkapaszkodtam a motorháztetőre a vadász mögé, aki egész úton lelkesen magyarázott nekem a saját “kattogó” nyelvén…  Gondoltam ez egy jó beszélgetés lesz, miután válaszoltam neki magyarul…  

Rövidesen megálltunk, ugyanis kis barátom észrevett egy zsiráfot.  Gondolom a hosszúnyakúval nem volt azért megbeszélve, hogy turisták érkeznek, és neki este 6 körül a dombtetőn kellene gyanútlanul nézelődni.

Miközben laposkúszásban elkezdtük becserkészni a vadat, a tolmács jelezte,  hogy lehetőség szerint nem kellene közel menni a nyílvesszőhöz, mert az mérgező folyadékba van mártva, amitől egy-két nap után örök nyugalomra szenderültem volna, ha megkarcol…  

Végigjátszották az egész rituálét, ugyanúgy mintha a törzs következő havi élelme függne a vadászat sikerességétől. A zsiráf közelében megkérdezték, hogy lelőjék-e a zsákmányt? Mire mondtam, hogy Isten őrizz. Elmosolyodtak, szerintem a zsiráf is megnyugodott, majd elindultunk vissza a faluba. 

A program része volt még egy profin megszervezett sajtótájékoztató is… A  törzsfőnök gyakorlott nyilatkozóként, amennyire megértettük, összetett válogatott mondatokkal válaszolt Sanyi barátom kérdéseire. A műsor végezetével az egész törzs a tűz körül eljárta az ősi táncot. 

Az egész egy nagyon kedves és aranyos műsor lenne, ha emellett valóban élnék az életüket a busmanok a saját, megszokott területükön ugyanúgy, ahogy évszázadokon keresztül, és időnként az arra járó turistáknak csak megmutatnák azt, hogy valójában Ők hogyan élnek sokkal nagyobb barátságban a természettel.

De sajnos amit láttunk, az a valóság demó része. Amikor véget ért a műsor, visszavették a ruhákat. Velünk együtt ők is beszálltak a terepjárókba és maguk mögött hagyták a kiürült ősi falujukat.  

Részlet a Közel afrikához (2003) című ismeretterjesztő-dokumentumfilmből:

Szakértő: dr. Vojnits András

Producer: Farkas Attila, Gerebics Sándor

Operatőr: Farkas Attila

Szerkesztő-rendező: Gerebics Sándor

© A-Film / Maxx Media produkció

Fel