Papok, milíciák meg a fölszabadított város. Síita-keresztény bevonulás Karakosba.
Még 2016-ban volt egy jó sztorim. A munkám miatt akkor nem írhattam meg, de most már annak szerencsére vége, meg amúgy sincs már aktualitása, szóval kár lenne magamban tartani. Újabb bakancslistás pipa, ezúttal egy iraki parlamenti képviselővel tértünk vissza egy, az Iszlám Állam alól épp felszabaduló iraki városba a síita milíciákkal egyidőben.
Még javában zaljott Moszul ostroma, amikor egy helyi ismerőstől kaptam egy fülest, hogy a frissen felszabadított Karakosba (ami Hamdanija és Baghdida néven is fut, és Irak legnagyobb keresztény városa – volt) visszatér egy egyházi delegáció, amihez egy bagdadi parlamenti képviselő is csatlakozik. Kaptam hozzá egy telefonszámot, és reméltem, hogy be lehet szállni erre a tripre. Mivel részemről nem volt tétje a dolognak, nagyon nem volt min feszülni, ezért természetesen minden összejött. Leszámítva azt a pár órás kését, ami minden ilyen történetnek a sajátja, és amikor mindig csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy sikerül-e valami.
A képviselő, Khalis Ayshon, Karakosból származott, ott van háza, amit két éve nem látott és meg akarta nézni, hogy rendben van-e. Vagy hogy egyáltalán megvan-e, mert egy háborúban nem annyira egyértelmű az ilyen.
Akkortájt elég porózus volt a határ Kurdisztán és Irak között. Normális esetben iraki vízummal kellett volna belépni, de az Iszlám Állam elleni háború sok minden volt, csak nem normális eset. Az átjutás lényegében a helyi embertől, a hangulattól, a checkpoint harcosaitól, a nálam lévő papíroktól és ismeretlen változóktól függött. Korábban már jártam többször az ostromlott Moszulban mindenféle indokkal és elképzeléssel. Ezúttal aggódnivaló nem volt sok, egy parlamenti képviselő mellett ültünk a konvoj közepén, és egy BKV bérlettel is átengedtek volna, ha lett volna nálam ilyesmi.
Irak legnagyobb templomába, a Szeplőtlen Fogantatás templomába tartottunk, hogy egyházi vezetők kíséretében feltérképezzük a károkat és a helyi közösséggel találkozzunk. Már aki épp ott maradt, a várost ugyanis jó rég evakuálták. Mivel a napi hadi helyzet követése nem tartozott a rutinfeladataim közé, nyilván nem tudtam előre, hogy a város felszabadítása éppen most zajlik. Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy iraki erők és síita milíciák utcáról utcára foglalják vissza a negyedeket, időnként erős tűzharcban, miközben mi, civilek nagyon nem hiányzunk a helyi parancsnokoknak. Különösen akkor, amikor képviselőnk egy ponton úgy dönt, lekoccol a konvoj tervezett útvonaláról és megkeresi a házát, mert nem bírja a hadsereg lassúságát. Ehhez elkísér a Nineveh Plain Protection Unit (NPU) egy katonája, hogy ha baj van, legalább felügyelet alatt legyen baj.
A háza áll, de szétlőve, kiégve, kifosztva. Az NPU-s katona koma megy elöl, és próbálja megtalálni a csapdákat meg a rejtőzködő IS harcosokat, de szerencsére egyet sem talál. A kiégett szobákban óvatosan mozgunk, gyakorlatilag bármi vagy bármi alatt lehet akna, úgyhogy semmihez sem nyúlunk. Végül képviselőnk talál egy videókazettát, és büszkén mutatja, hogy ezen van felvéve az esküvője. Túl sok emléke nem maradt ezen, meg a diplomáján kívül…
Az utcáról közeledő lövöldözés hallatszik, majd berohan egy koma és a kocsiba sürget minket. Még nem tisztították meg a környéket az iszlamistáktól, úgyhogy jobb, ha azonnal elhúzunk innen. A parancsnok egy utcával odébb udvariasan lebassza a parlamenti képviselőt, mert hadműveleti területen civil kocsival furikázva inkább tűnünk iszlámállamos öngyilkos autóbombának, mint keresztény parlamenti képviselőnek kiváló magyar társaságban.
A Szeplőtlen Fogantatás temploma monumentális. Túl nagy ahhoz, hogy analfabéta agymosottak kézifegyverekkel ledöntsék, de azért látszik, hogy törekedtek az alaposságra. A belseje kiégve, az udvaron lőteret rendeztek be kirakatbábukból. Bokáig járunk a töltényhüvelyekben és elszenesedett könyvkupacokat túrunk, a károkat felmérendő. Arámi nyelvű kéziratokat keresünk, miközben kintről ágyútűz és lövöldözés hallatszik és két év után felcsendül az első ima hangja is. Egy pap talál néhány ostyát, majd óvatosan becsomagolja Krisztus testét.
2014 nyara előtt a Moszultól úgy 30 kilométerre lévő Karakos 50 ezres népessége számos ősi keresztény szektához tartozott. Az Iszlám Állam a szokásos nagyvonalúsággal felajánlotta, hogy áttérhetnek muszlim hitre vagy meghalnak és minderre van 24 órájuk, így a város gyorsan kiürült részben Kurdisztán, részben Európa felé.
Két évvel később a síita milíciákkal lévő mullák és a keresztény papok együtt érkeznek a városba. Egyébként is rendkívül szürreális, ahogy a moszuli kereszteződésnél lévő Szent Barbara templomnál síita ellenőrzőponton diktálják belénk a süteményt, miközben szól a vallásos zene. Nem messze tőlük a már említett helyi védelmi szervezet az NPU, egy 500 fős asszír keresztény milícia is állomásozik. Egyik katonájuk odajön dumálni, meséli, hogy ő költő és keresztény, miközben büszkén mutogatja a telefonján halott IS katonák képét, akiket ő ölt meg.
Annyira távol áll ez az egész helyzet attól, amit én normálisnak gondolok, hogy próbálok nem belegondolni, milyen az, amikor ezek az arcok ezekkel az élményekkel normálisan működő társadalmakba próbálják megtalálni a maguk rögös útját. De persze belegondolok.
A kereszténység ugyan csak kétezer éves, de az asszírok már vagy ötezer éve itt élnek. Képviselőnk méltatlankodik is, hogy ezt az egész civilizációt ők építették, mire bejöttek az arabok a sivatagból és minden elbaszódott. Az amerikai invázió előtti másfél millió keresztényből mára csak néhány százezer maradt. A fő cél egy autonóm keresztény provincia lenne Irakon belül, de ez egy nagyon hosszú sztorinak ígérkezik.
Néhány héttel később a már felszabadított és újrainduló szomszédos és szintén keresztény Bartellában végeztünk a munkával. „Rám fér egy ital”, gondoltam, és egy helyi fószer felajánlotta, hogy mutat egy helyet. A város még romokban, egyedül a templom van olyan állapotban, hogy lehet benne dolgozni. Meg, mint kiderült: a kocsma, illetve italmérés az első intézmény, ami egy lerombolt városban kinyitott. Végül is a megváltás a lényeg.
