2019. március 26., kedd
danielfromhungary.blogspot.com
Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden.
Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.
Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.
A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).
Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.
A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.
Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.
A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS…
A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.
Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.
A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.
A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.
A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.
Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.
Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.
Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.
Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.
A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.
Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.
Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az út végén.
Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.
Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.
Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.
A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com
