Tévedések, szívások, kiegészítések – Szudán

Tévedések, szívások, kiegészítések

2007. november 15., csütörtök

Kevés fotót teszek föl nektek, ami témába vág. Igazából az alább olvasható tortúráról nem készültek képek. Ha lennének, az nagyon sok év börtönt jelentene nekem:-) Így kaptok vegyesen. Bocs érte.

Először is egy tipikus helyi sztorival kezdeném. A legutóbbi bejegyzésben tévesen sirattam meg hat ENSZ alkalmazottak. Az infó belső forrásból származott, nyilván a baleset utáni káosz okozta dezinformálás csapdájába estem. A helyzet a következő: egy telepakolt régi Antonov túlsúly miatt még a kifutópálya fölött leesett, megölve ezzel két irányítót. A gépen senki sem sérült meg. A nem éppen alaptalan szcenárió szerint a pilóták lehettek akár ittasak is, ezt az a svéd is megerősítette, aki egy ilyen gépet vezet. Találkozott már délután egykor annyira kész (orosz) pilótával, aki nem tudott beszélni. A gép tehát lezuhant, mindenki túlélte, a két irányítót kivéve. A tűzoltóautó viszont olyan tempóban igyekezett a reggeli dugóban, hogy útközben bedarált egy mikrobuszt, aminek kilenc halott lett az eredménye. Tegnapi sétám közben láttam a kiégett roncsot, pokoli lehetett nekik.

Végre sikerült elérnem az EU delegáció sajtósát, egészen véletlenül az interneten megadott számon fölvették a kagylót, és negyedik próbálkozásra már el is tudtam érni. Elsőre azt javasolta, hogy nézzem meg a honlapjukat, amire gondolatban kicsontoztam, mert akkor minek foglalkoztatják őt, ha ennyire nagyszerű a weboldaluk. Na mindegy, a bemutatkozó beszélgetésben nem akartam túl durván kezdeni.

Izgalmasnak tűnik viszont a Khartúmban élő eritreai és dél-szudáni menekültek kérdése. Ők az úgynevezett városi menekültek, akiket az NGO-k nem támogatnak. Az ok igen egyszerű: aki a városban keres menedéket, az előbb-utóbb talál magának valamilyen szállást, és egyszerű munkát is, például rózsaszín masnik árulását a dugóban vagy kocsimosást. Mivel a fekák eléggé hasonlítanak egymásra, rengeteg különböző nyelvjárást beszélnek, és amúgy is sok a keveredés, ezért nehéz megállapítani, hogy ki honnan érkezett, és ha sikerül, akkor sincs rájuk írva, hogy menekültek. Ezt a példát Fatoumata Kaba, az ENSZ menekültügyi szervének, az UNHCR sajtósa mondta magára mutatva: meg tudom-e különböztetni őt egy szudánitól. Gyönyörű fekete nő, ha jól tudom, nigériai. Természetesen nem tudtam, mint ahogy időnként akad konfliktus abból, hogy egy fekete, arabul beszélő ENSZ alkalmazottnak külön tisztáznia kell magát, ha mondjuk italozásért vagy gyorshajtásért a helyiekre szabott nem éppen kesztyűs kezes módszert akarják vele szemben alkalmazni a szolgálók és védők.
Az eritreaiak rendre felbukkannak Szudánban, volt egy komolyabb menekülthullámuk, de sokan visszatértek a béke reményében. Amikor újra kitörtek a harcok, megint elárasztották a szomszédos országokat.

Visszatérve egyik kedvenc témámra, az adminisztrációra, és arra, hogy milyen remek szabályok vannak a regisztrációval kapcsolatban. Korábban említettem, nem csekély összeget kell letenni ahhoz, hogy legálisan tartózkodjak az országban. Én 38 dollárt fizettem érte, csakúgy, mint Navin, az amerikai srác, akivel együtt komponálltunk idefele jövet. Egy héttel később, ugyanazzal a komppal, ugyanarra a helyre, ugyanabba a hivatalba beesett amerikaiaknak ez 45 dollárjukba került. Egy kanadai párt 76 dollárra húztak le, a brit srácnak 60 dollárjába került ugyanez, igaz, másik határátkelőnél.

A kormány eközben úgy fél az itt élő nyugatiaktól, mint a tűztől. Az ENSZ alkalmazottait – nem mindet, de sokukat – rendszeresen követik és figyeltetik az utcagyerekekkel. Kata úgy látogat meg, hogy egy sarokkal odébb hagyja a kocsit. Ma, amikor kikísértem a sarokig és visszajöttem a klubba, a vonatkozó sarokról, a kerítésen belülről egy szúrós szemű rendőr jött szembe a kempingen belül, egészen nyilvánvalóan minket figyelt. A telefonokat lehallgatják, amikor vele beszélek, állandóan visszhangzik, állítólag ez annak a jele, bár ehhez nem értek. Még jó, hogy a magyar titkos nyelv, képzelem mennyire kíváncsiak, miről társalgunk ilyenkor. Az újságírókat is ezerféleképpen tartják számon, alighanem ezért problémás a darfúri engedélyem. Nem tudtak lecsekkolni előre…

Ha meghiúsul az utam, számos B-tervet rejteget a jövő. De kezdem az elejéről. Egy hete a városban sétáltam, amikor egy fickó megszólított. Leültünk teázni, kiderült róla, hogy egy omdurmani mecset sejkje. Azon nyomban meghívott a mecsetjébe, és megadta a számát, hogy mindenképpen hívjam fel. Még aznap délután elmentem a mecsetbe, de nem volt ott. Kérdezgettem a híveket, nem látta-e valaki, de nem. Ezért nem is hívtam föl, mert ha úgy sincs itt a környéken, akkor nem tudunk találkozni. Ezzel a sztori részemről lezárult. Ma reggel hivatalba bandukolás közben az utca túlvégéről rám üvöltött. Tipikus ázsiai-afrikai sztori ez, hogy egy hatmilliós városban kétszer találkozol ugyanazzal az emberrel, teljesen véletlenül, egy héten belül. Mesélte, hogy a mecsetnél várt rám, várta hogy hívjam, de valamiért el kellett mennie, és csak később mondták neki az ottaniak, hogy valami fehér fickó kereste bőszen. Elregéltem neki a problémámat a darfúri beutazással kapcsolatban, majd gyorsan számos megoldást kínált.

A legegyszerűbb az első volt: azonnal bemutatott Szudán volt rendőrfőnökének, aki szakmája miatt kielégítő kapcsolatrendszerrel bír az adminisztráción belül. Ettől kezdve sorjáztak a vad tervek, a legszebb az volt bennük, hogy mindegyiknek volt realitása. Elsőször azt javasolta, hogy keressek meg egy európai követséget, akik segítenek visszajutni Kairóba, hogy újabb vízumot igényeljek, és ha lehet, még ennél is legálisabban térjek vissza az országba. Erre sajnos nincs időm, energiám meg végképp nem. Szintén járható útnak tűnik, hogy repüljek át Csádba, onnan az ellenőrizhetetlen határvidéken át illegálisan lépjek be Darfúrba, majd pár nap múlva ugyanígy térjek vissza Csádba. A dolog szépségét az adja, hogy nemrég éppen így tett egy olasz újságíró, igaz, őt jól elkapták és lecsukták, de aztán természetesen elengedték. Nekem ez lenne a kedvenc megoldásom, a baj csak az vele, hogy egyrészt a magyarok sosem bírnának kiszedni innen, ha bajba kerülnék, másrészt meg egy rakás pénzbe és energiába kerül az ilyen gerillazsurnaliszták ánuszának megóvása a szudáni, ne adj’ isten a csádi börtönökben, hát még a kiszabadításuk. Ahogy elnézem, hogy szenvednek itt a nemzetköziek a balfék szabályok és állandóan változó policy miatt, szívesen megkímélném a hátukat ettől a púptól. Figyelemre méltó az a taktika is, hogy keressek egy európai gyógyszertárat (ilyen tucatnyi van Khartúmban), és rajtuk keresztül próbáljak meg bejutni, mint munkatársuk. Ez az út is járható, a baj csak az vele, hogy engem nem érdekel a gyógyszerosztás és társai, nem az a célom, hogy bejussak, hanem az, hogy azt csináljam végig, amit elterveztem. Végül bemutatott egy volt rendőrezredesnek, aki azt javasolta, hogy menjek vissza az antipatikus hivatalba, és értelmesen és egyszerűen adjam elő a problémámat, vagyis fussak még egy kört. Végül ezt tettem, kerestem egy magas beosztású nőt, vele beszéltem. Ilyenkor (is) érdemesebb nőkkel beszélni, lényegesen fejlettebb az empátiájuk és a konfliktuskezelő képességük. Megígérte, hogy utána jár a dolgomnak, és amint tud, visszahív. Egyelőre megteszi.

Napközben egyetlen ember lazult itt a klubban, egy kerekfejű mosolygós ír, aki két évvel ezelőtt elindult Írországból, és azóta egy hatalmas KTM-mel motorozza körbe a világot. Eddig 150 ezer kilométert vezetett. Észrevettem, hogy naplót ír, ezért gyorsan javasoltam neki, hogy ha hazamegy, írja meg rendesen, írjon bele a motorról is pár dolgot, hogy viselkedett, stb. és keresse meg a KTM-et, hogy adják ki a könyvet, és adjanak neki egy új motort, mert ez kicsit elhasználódott. Hogy ő erre eddig miért nem gondolt!… Szerintem simán finanszírozható, tavaly az USA-ban volt egy teljes motorcseréje 4000 dollár értékben, és a KTM kifizette az egészet. A cégnek meg pár tízezer euróért egy olyan reklám, amit az egész világon lehet terjeszteni.

Közel kéthetes utánajárás után ma végül teljesen biztossá vált, hogy nem kapom meg a beutazási engedélyt Darfúrba. A sztori hosszú és bonyolult, a lényeg annyi, hogy az útlevelemben turistavízum van, ez az oka. Nekem eddig fixa ideám volt, hogy az újságíróvízum baromság, és ez most sem változott, azt leszámítva, hogy most jól megszívtam. Turistavízummal beengedtek az afgán parlamentbe, az afganisztáni ISAF erők főhadiszállására és katonai bázisaira, járőrözni. Boszniában kérdés nélkül jutottam be a békefenntartókhoz, és Iránban és Szíriában sem volt ebből gond sosem. Még otthonról azért megkérdeztem az itteni szervezeteket, hogy probléma-e turistavízummal újságíróskodni, és azt a választ kaptam, hogy nem. Rajtuk sem lehet ezt számon kérni, hogyan is tudnák nyomon követni a folyton változó szabályokat. Így is van éppen elég bajuk. Hibáztatnom tehát nincs kit, elégedetlen nem lehetek, láttam itt éppen eleget. Ha újságíró vízumot kérek Bécsben annak idején, azt valamikor a jövő hét elején kapnám kézhez, vagyis a novemberi utazást mindenképpen buktam volna, így meg legalább itt vagyok.

Kéthetes aktív jelenlét közben kialakult egy kép bennem, hogyan is működnek itt a dolgok. Nem az ujjamból szoptam ki, a szudáni médiának dolgozókkal beszélgettem, na meg olyanok külföldiekkel, akik a darfúri híreket tálalják az itteni publikumnak. Egyöntetű állításuk szerint a nyugaton megjelenő hírek legfeljebb köszönőviszonyban vannak az itteni valósággal. A hat hetes várakozás az újságírói papírra nem véletlen, alaposan megnéznek mindenkit, aki idejön. Szabadúszóknak eleve kisebb az esélyük, ezt még olyanok is tisztán látják, akik nincsenek kapcsolatban a médiával (a helyi görögtanár is ezt mondta egy hete). Magánúton bejutni szigorúan tilos, mindenkinek meg kell jelölnie, hogy melyik szervezetet látogatja meg Darfúrban. Az NGO-knak tilos újságírókat utaztatniuk, ez azért van, hogy a média emberei ne legyenek összevissza a térségben. Minden ideutazónak a Patyomkin-falvakat mutatják. A kormányzat mindent ellenőriz, a nemzetközi szervezetek pedig kénytelenek betartani a játékszabályokat. A Vöröskereszt szóvivője mesélte (tapasztaltam, hogy így is van), hogy a szervezet az egész világon szállít zsurnalisztákat, hogy megmutassa nekik a különböző projektjeiket, kivéve Szudánban, mivel itt ez tilos. És ilyen apróság miatt nem kockáztathatják a százezrek életét segítő tevékenységüket. Teljesen érthető és elfogadható.

Mindezek tekintetében a darfúri helyzetről írni reménytelen vállalkozásnak tűnik, ha a dolog politikai és „leleplező” oldalát nézzük. A helyzet túl bonyolult és államilag kontrollált ahhoz, hogy egy valahonnan beesett valaki pár nap vagy hét alatt tiszta képet kapjon. Olyan az egész, mint egy befizetős túra: idejön az újságíró, és azt mutatják meg neki, amit látni akar: menekülttáborokat, ENSZ-es konvojt, katonai járőrt, na meg pár sátorkórházat. Találkoztam egy amerikai rádió dokumentarista riporterével. Leszállt a gépe Khartúmban, két nap alatt egy helyi fixer elintézte az engedélyét, és már repült is a terepre. Innen nézve a rendszer jól működik. A jelen esetben én vagyok a homokszem, ami a gépezetbe került. Jó példa erre a mai történetem.

Amikor kiderült, hogy nem lesz darfúri út, sürgősen helyi témák után néztem. Korábban említettem, rengeteg eritreai menekült és dél-szudáni migráns (hivatalosan IDP, vagyis lakhelyét elhagyni kényszerült személy, de nem menekült, mert az a másik országba való mozgást jelenti, a belsőt nem) él Khartúmban. Ennek akartam utána járni egy riport erejéig. Elmentem az ENSZ menekültügyi ügynökségéhez, majd onnan passzolták a témát a COR-hoz, vagyis a Menekültügyi Bizottsághoz (Commission of Refugees), ami a kormánynak az egyik szerve. Ettől kezdve a világ viccessé vált. Fölhívtam a COR sajtósát, aki szabadságon volt éppen. A hivatalban harmadik visszahívásra találtak olyat, aki tudott angolul. Azt mondta, menjek nyugodtan, de a hivatal címét nem tudta megmondani, csak azt, hogy melyik utcában van. Az utca olyan 4 kilométer hosszú, úgyhogy visszahívtam az ENSZ-eseket, akik pontosan elmesélték a koordinátákat. Házszámok ugyan nincsenek, de hogy mihez van közel, az mindig segít (az UNDP-nél fordulj balra, az építkezéssel szemben a laktanya mellett – azonnal megtaláltam). A COR-nál megütközést keltett, hogy itt van egy újságíró. Gyorsan bemutattak vagy 10 embernek, és valaki őrülten keresni kezdett egy olyan munktársat, aki tudja, hogy mit kell velem kezdeni. Beültettek egy irodába, ahol szép lassan elaludtam. Amikor fölkeltem, láttam, hogy bent dolgozik valaki. Gondoltam, jobb lesz innen elhúzni, és egy órával később visszajönni, főleg, hogy a jóember megkérdezte, hogy mire várok. Igazából én sem tudtam addigra. Várj még öt percet, mondta. És valóban, nemsokára bejött valaki, és megkért, hogy írjak egy kérvényt, hogy mit akarok pontosan. Megírtam kézzel, a térdemen, és odaadtam neki. Azt átvitte a szomszéd szobába, és odaadta a főbiztosnak, aki elolvasta, lepecsételte, jegyzeteket írt rá, majd megkérdezte, hogy miben segíthet.

Nem sok olyan embert ismerek, aki nem fogyaszt drogokat és nyugodtabb nálam, de akkor majdnem ráborítottam az asztalt az ősz öregúrra. Előadtam mindazt, amit korábban leírtam, mire olyan értelmes kérdéseket tett fel, hogy én most ezért jöttem-e ide Magyarországról, és hasonlók. Végül megkérdezte, hogy milyen minőségben vagyok itt tulajdonképpen. Turistavízumomra mutattam, hogy turistaként jöttem, de van szudáni sajtóigazolványom (miután kiderült, hogy tévedésből kaptam meg, megtartottam. Jó sokba került), úgyhogy dolgozom. Feloldhatatlan probléma elé került, hogy akkor most mi van. Elkérte a számomat, hogy pár nap múlva visszahív, csak meg kell tanácskoznia a dolgot a kollégáival. Nekem igazából csak egy infóra lett volna szükségem, hogy a városnak melyik részén élnek ezek az emberek, és egy óra múlva ott lettem volna taxival. Aranyszabály: ha egy szudáni hivatalnok azt mondja, hogy pár nap múlva visszahív, az ekvivalens a „köszönjük, hogy idefáradt”-tal. Úgyhogy a téma bukódott. Igazából csak az ENSZ-es csapatot sajnálom, hogy ezzel a brigáddal (akik egyébként nagyon kedves emberek) kénytelenek együttműködni. Visszatérve tehát az előző témára, a szudáni kormány jobban járt volna, ha az mutatja meg, amit látni akartam, mert ez rendkívül silány bizonyítvány. Amit a nemzetközi szervezetek, az ENSZ, a békefenntartók, az EU, az Afrikai Unió és az összes itt dolgozó küzd ezzel a rendszerrel, az valami elképesztő. Minden tiszteletem az övék, az összes őket ért kritika ellenére.

Estére még maradt egy kis történet: ahogy bandukoltam a sötétben némi kaja után kajtatva, ráakadtam négy nagyon orosznak kinéző oroszra, akik bőszen magyaráztak valamit egy taxisnak – oroszul. Átvettem a helyiek szokását, odamentem bámulni, hogy mi lesz ennek a vége, persze azonnal a sűrűjében találtam magam. Adott volt tehát négy orosz, akik anyanyelvükön kívül kizárólag a tenkjút ismerték. Álltak a vaksötétben, nem tudták, hogy hol vannak, de azt sem, hogy hova akarnak menni. Az egyik mutatott egy ENSZ-missziós igazolványt. Se cím, se térkép, se elképzelés, csak annyi, hogy valahova a reptér felé kellene lenniük, jó messze innen. Az arab taxis magyarázott arabul, az oroszok oroszul, és mindkét fél azt várta, hogy angolul megoldom a helyzetet. Az egyik orosz a holdra mutatott, és közölte: hotel! Próbáltam activitizni: Hotel Moon? Ettől nagyon boldogok lettek. A taxisnak fogalma sem volt ilyenről. Pár arra sétáló kiskölök kérdezte, mi van, mutattam nekik a holdat, hogy hotel, ettől nagyon elkezdtek röhögni. És én is. Végül odafordultam a legértelmesebbnek látszóhoz, előszedettem a telefonját, és elmagyaráztam, hogy hívja föl az orosz konzulátust. Ettől mindenki nagyon megijedt, és mondták, hogy nem. Lehet, hogy feketemunkások? Végül fölhívattam velük egy olyan haverjukat, aki tudott angolul is, aki nagyjából elmagyarázta, hogy Hotel Muni (jó próbálkozás volt az activitire), a reptéren túl, az ENSZ misszió mellett. Ezt lebutítva elmondtam egy arra járó fekának, az elmondta az arab taxisnak, aztán nagy tenkjúk és kézrázások közepette bemásztak az oroszok a kocsiba.

Imádom ezt a várost. Igaz, semmi sem lehet benne csinálni, de ha megpróbálsz valamit elintézni, annak garantáltan kaland a vége.

Forrás: danielfromhungary.blogspot.com