danielfromhungary

Mászás Iránban, a “kevéssé ismert négyezresek” kategóriában

2018. szeptember 28., péntek

danielfromhungary.blogspot.com

A Sabalan megmászása testhezálló feladatnak ígérkezett: egy 4811 méter magas vulkánt egy nap alatt megmászni akklimatizáció nélkül, könnyű felszereléssel, a mászószezon vége után pár héttel, megfelelő információk nélkül, kellemesen kilendített a komfortzónámból.

A neten nem sok mindent találtam róla, a blabla kivételével (a zoroasztriánusok szent hegye, rétegvulkán, július végén és augusztus elején összesen négy hétig nincs befagyva a krátertó), főleg nem arra vonatkozóan, ami  a szezonon kívüli mászást és a technikai részleteket illeti. Annyit tudtam előre, hogy egy héten belül melyik napra mond tiszta időt az internet okossága (értsd: nem havazik és nincs mínusz), és azt lőttem be.

Az előkészületek Ardabilban kezdődtek. Lassan kezdem megszokni, hogy egy-két turistás nagyváros belvárosának (Teheránban mondjuk olyan sincs) kivételével senki nem beszél angolul egy rohadt szót sem az oké meg a thankyou kivételével, ezért kénytelen vagyok én alkalmazkodni. De egy szóló magashegyi túra leszervezése meglehetősen  felelősségteljes kihívás, amit a taxisoktól és éttermekből összekukázott perzsámmal nem túl könnyű lebonyolítani. Ardabilban egyik este egyszerűen kinéztem egy olyan terepjárót, amiről látszott, hogy járnak is vele terepen, és bekopogtam az ablakán a piros lámpánál, hogy a Sabalanra akarok menni. A sofőr fél percig szerencsétlenkedett az angollal, majd folyékony németre váltott, leírta egy papírra, hogy jutok oda, majd megadta a nővére telefonszámát, aki a hegy lábánál lakik. Minek ide internet… Végül persze nem hívtam fel, de jó volt A-tervnek egy pár órára.

Másnap reggel taxiba ültem, és egyszerűen elvitettem magam az aszfaltút végéig, vagy 3000 méter magasra. Hideg volt és köd és teljesen kihalt minden. Találtam egy szakit, aki azt mondta, hogy itt ne maradjak, mert éjjel megfagyok és egyébként sincs itt senki. Másnap reggel korán próbálkozzak újra, hátha van valaki, akihez tudok csatlakozni. Egyedül ne másszak, medvék és farkasok vadásznak, rendkívül változékony az időjárás, nehéz a terep. Ja, és nincs guide. Abban maradtunk, másnap reggel 7-re visszajövök, legalább vigyen föl a menedékházig 3600 méter fölé, és ha semmi sem jön össze, ott bóklászok picit, aztán legyalogolok egy hőforráshoz, ázok ott egy keveset, majd visszataxizok Ardabilba. Vagy Ardabilbe. Ez volt a rosszabb forgatókönyv. A jobbik megoldás csak az elképzeléseimben létezett egyelőre.

Ahogy este kisétáltam a hegy lábánál lévő Lahrud nevű falu végébe, hogy megnézzem távolról a hegyet naplemente előtt, az út túloldaláról elkezdett integetni az a fószer, aki napközben lebeszélt arról, hogy a hegyen éjszakázzak. Bemutatott egy másik arcnak, hogy ő a guide, holnap fölvisz. Majd bemutatott egy hevenyészett költségvetést, hogy falutól a csúcsra és onnan vissza a faluba három és fél dollár. Miután vagy háromszor rákérdeztem, hogy biztos annyi-e, leírtuk egy papírra is. Próbáltam elmagyarázni, hogy délelőtt háromszor ennyiért akart fölvinni terepjáróval, tehát biztosan többet adok, le is írtam egy papírra, de nem értette, hogy miért akarok fölfelé alkudni. Végül ráhagytam. Este már majdnem aludtam, amikor bekopogott az arc, hogy nem annyi, hanem tízszer annyi. Mondtam, hogy jól van, tudom, de azért elég béna volt a délutáni performansza. (A félreértés főleg a turisztokat érinti, meglepett, hogy a helyiek ennyire benézték. Ha nem lett volna leírva, el sem hiszem. A hivatalos pénznem a riál, amiből ha van 10 egységed, azt tomannak hívják. Mindenki tomanban számol. A legnépszerűbb bankjegy a 100.000 riálos, ami 10 ezer toman, de csak 10 tomannak mondják. Tehát ha valami szóban 10, az papíron 100.000, és nagyjából 70 dollárcent értékű.)

Másnap reggel pontban ötkor egy végtelenül szakadt terepjáróban várt rám két szaki, teáztak és sajtot ettek. Pár értelmetlennek látszó megálló után fölmentünk a hegyre az út végéig. Valamiért az volt a meggyőződésem, hogy aki guidenak mondja magát, mások is guidenak mondják, és fölvisz embert a hegyre, az guide. Kezdetben ezt a meggyőződésem erősítette, hogy 1. tudta, hogy hova megyünk, 2. volt nála elég meleg ruha (mondjuk a tesóját is hozta, aki egy szál tornacipőben volt, majd a térdig érő hóban két zokni közé felhúzott egy-egy nejlonzacskót, de akkor már szinte mindegy volt), 3. Volt nála plusz mászóbot, ami nálam nem.

Ez az illúzió fölfelé menet elszállt. Le-lemaradoztak, nem annyira bírták fölfelé, és ketten kevesebb vizet hoztak magukkal, mint én egyedül, így végül az enyémet itták. Amit persze szívesen megosztok velük, de amikor kiszáradva jöttem lefelé, azért elgondolkoztam, hogy ha valami baj történne velem, akkor vajon hogyan jutnék le. Végül mire leértünk, nem meglepő módon kijött rajtam a magaslati betegség, mégiscsak egy 4800 méter fölötti vulkánra mentünk föl előzetes akklimatizáció nélkül. Ők elkezdtek teát főzni, én meg kértem, hogy menjünk le 3000 méter alá, mert pokolian fáj a fejem és befeküdnék a lenti termálvízbe. Valamiért nemigen vették a lapot, így elindultam gyalog, ami kicsit sem zavarta őket. Nagyjából fél óra múlva követtek kocsival. Nagyon kedvesek voltak amúgy, de az valahogy nem ment át, hogy valójában fizető kliens vagyok, nem a haverjuk, és ha szarul vagyok a hegyen és tudom, hogy muszáj lemennem, akkor nem hagyni kell a hülyét, hogy induljon lefelé egyedül, hanem mondjuk lemenni vele vagy levinni kocsival és fél órával később főzni azt a fakin’ teát. Egyébként belátom, az én elvárásaim voltak túlzottak, errefelé nemigen létezik fizetős turizmus, külföldiek szezonon kívül meg egyáltalán nincsenek, szóval nem volt sok alkalmuk kitapasztalni a piac működését.

Lefelé botladozás közben csatlakozott hozzám egy róka. Alighanem kaja után kutatott, nagyon érdeklődve jött végig, hol előttem, hol mögöttem, amikor pedig megálltam fényképezni, annyira közel jött, hogy az orrával megbökte a telefonom. Úgy látszik, a hegyekben szegődnek mellém állatok alkami cimborának, legutóbb egy hatalmas pásztorkutyával osztoztunk a hegyi ösvényeken. Sajnos rókakaja nem volt nálam, csak egy gránátalma, de azt nem meglepő módon nem eszi.

Magáról a mászásról elég annyi, hogy fantasztikus volt, de rendkívül megerőltető. Nem technikás, csak néha térdig érő porhóban mászni és visszacsúszni, akklimatizálódás nélkül egyre gyakrabban meg-megállni, végül pedig lefelé azt érezni, hogy ha csinálok háromezer guggolást sem lennék ennyire kész. A keleti oldalról, ahonnan másztam, összesen egyetlen út van, úgy ahogy kijelölve. Ha eltévesztem, szakadék szélén vagy gleccseren találom magam. A csúcson lévő krátertó szépen befagyva, egyedül az zavart, hogy üvöltve beszélgettek a helyijeim, majd egyszer csak előkerült egy kis spíker, ami onnantól kezdve az recsegtette a helyi dalokat, így a természet csendjei/hangjai nem annyira érvényesültek. De nagyon autentikus élmény volt, mindenhol ez van a Közel-Keleten.

Végül megvolt a meleg vízben ázásom is. A hegy lábánál egy Gotor Su nevű helyen (a su törökül víz, errefelé törökül/azeriül beszélnek  a népek) van egy darab medence, amit bekerítettek a helyiek és belevezették a meleg patakot. A szolgáltatás, avagy a hozzáadott érték  annyi, hogy egyrészt valaki kibetonozott egyszer egy medencét, meg valaki bevert pár szöget a falba, amire föl lehet akasztani a ruhákat. Amikor beléptem, minden tekintet rám szegeződött. A medence egyik sarkában, ahol melegebb volt a víz, kb. harminc alsógatyás szőrös férfi bámult egy nagy kupacban. Amint beleereszkedtem a vízbe, azonnal odahívtak maguk közé, hogy ott jó meleg. Életem egyik leginkább homoerotikus élménye volt, nem mintha bárki hozzám ért volna, de akkor is, az a sok őszintén bámuló tekintet egy bikinis csajt sem falt volna föl ennyire. Végül a tömegben felismertem egy faszit, akivel két nappal korábban egy Sarayen nevű faluban egy másik termálvízben áztunk, ő mindenkinek elmondta, hogy magyar vagyok és turista, majd begyűjtöttem az elismerő pillantásokat a hegy megmászása miatt.

Mire visszaértem Lahrudba, már csak annyi vágyam volt, hogy ehessek és alhassak. Az evéstől pár perc smúzolás, az alvástól, amit éjszakai buszon képzeltem el, bő egy óra taxizás választott el. Este Lahrudból fuvart találni Ardabilba nem könnyű, de mivel a riál annyira értéktelen, hogy néha már nekem kellemetlen, amikor megkérdezik, hogy mennyiért váltottam dollárt legutóbb, egyszerűen megkérdeztem az étterem mellett csellengő szomszédot, hogy mennyiért visz be a 85 kilométerre lévő városba. Amikor azt mondta, 70 (most már ti is tudjátok, hogy az 700.000), gyors fejszámolás után úgy gondoltam, öt dollár nem olyan sok egy ekkora fuvarért, és azonnal igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy azonnal indulunk.

Ez a két napos hit’n’run túra a benne rejlő összes kihívással és bénázással maximálisan meggyőzött arról, hogy érdemes végigmásznom Irán négyezreseit. Úgy Alam Kuh, Ostoran, Taftan, Zard Kuh és közel négy tucat társa, várjatok, pár éven belül biztosan találkozunk!

Fel