Igen, a tbiliszi hostel. A világ csodája ezzel az ingyen borral. Sosem hittem volna, hogy van olyan „fizetős” hely a világon, ahol az 5 eurós (még délkelet-ázsiai vagy közel-keleti mércével mérve is olcsó) szállás mellé annyit iszol, amennyi belefér. Illetve beléd. Néhány ellenőrző kör után kiderült, hogy tényleg. Ez pont elég volt három napra Tbilisziben, amit pár nappal később egy jereváni death metal fesztivál tudott csak überelni.
Amikor megérkeztem Tbiliszibe, csak egy kicsit egérrágta névjegy volt a kezemben egy címmel, meg free tea, free coffee, free wifi, free wine felirattal – egy hatvanakárhány éves michigani írónő adta még valahol Jerevántól északra. Még szerencse, hogy a pályaudvarhoz talán a legközelebbi. Annál kevésbé feltűnő helyen leltem rá… Hittem is, meg nem is a dolgot, mindenesetre nem bírtam ki, és kértem egy welcome drinket. Egész kellemes grúz fehérbor, semmi szofisztikáltság, semmi vaníliás mellékíz a napsütötte mogyoróbokor őszies aromájával, csak tiszta gyümölcs, ami az arcodba mondja, miből van. A hölgy, aki nem szégyenlősen egyből utántöltötte a poharam, arról számolt be, hogy a faterjának van egy nagyobb szőlője Tbiliszitől 60 kilométerre északra, úgyhogy neki sok van és ingyen. De azért szóltam, hogy ha nagyon elszalad velem a ló, akkor azért figyelmeztessen, ha tartozom valamivel. Ezt az opciót még alulról sem sikerült megkarcolnom.
Mindenesetre a helyi ittasodás helyett tombolt bennem a vágy, hogy felfedezzem a „belvárost”, megkeressem a Jerevánból szintén átruccant iráni újságírónőt és a vele bandázó arcokat. Ez volt az első lecke Tbilisziből. Ez ugyanis – az örményekkel szemben, akik az azerieket meg a törököket utálják, de legalább nem bojkottálják a cirill meg a latin ábécét – a főutca kivételével kizárólag grúz betűkkel volt minden kirajzolva. (Itt megjegyezném azt az örmény történetet, a helyi zsidóviccet örmény-grúz viszonylatra, amelyben a grúz ábécét fikázzák az örmények. A történet szerint amikor 406-ban Mesrop Mashtots megalkotta az örmény ábécét, az nagyon megtetszett a grúzoknak, akik felkeresték a Mestert, hogy alkosson egyet nekik is. A Mester éppen spagettit evett, és nem akarta, hogy zavarják, ezért elküldte a grúzokat. De azok csak nem nyugodtak ebbe bele, végül a Mester falhoz vágta a spagettis tálat: „Itt az ábécétek„.)
Visszatérve az iráni írónő kereséséhez, életemben nem gyalogoltam ennyit, hogy találkozzam egy nővel. Találkozó Tbiliszi belvárosában. Fölhív, hogy hova mennek. Öt percet kések, de induljanak el, majd odatalálok. Egy rendőr megmutatja az irányt, egy kilométer. Gyalogolok egy kilométert. A következő rendőr ugyanarra mutat, még egy kilométer. Még egyet gyalogolok. Ott senki sem tudja hol van, amit keresek. Tovább gyalogolok, kérdezek taxist, rendőrt, senki sincs képben. Gyalogolok, végül három rendőr kiröhög, és mondja, hogy menjek vissza a belváros felé, lehetőleg taxival.
Mivel már egy bő órát gyalogoltam, gondoltam, már úgyis mindegy. Végül valaki útbaigazít, hogy még két kilométer. Közben hívom a nőt, egy parkban vannak, ez van szemben, körforgalom, szökőkút. Aztán felhív, hogy elmentek onnan egy ilyen meg olyan helyre. Igen, van zöld neon, szökőkút is. Visszagyalogolok másfél kilométert. Nem, mégis a parkban vannak. Vissza a parkba. Hívom, hogy ott vagyok: előttem toronyház, másik oldalon park, előtte körforgalom, benne kurva nagy szökőkút, amiben nincs víz. De van. De nincs. Melyik parkban vagy? Nem tudom, nincs kiírva. Adj egy helyit. Csak külföldiekkel vagyok. Mit látsz? Toronyházat, körforgalmat, kurva nagy szökőkutat, amiben van víz. Ő is. Látod a sárga lámpasort? Igen. Új kör: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút, nincs/van benne víz, sárga lámpasor. Bontok még egy sört, megint hívom: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút… Mindketten ugyanazt látjuk, a szökőkút nem stimmel, tök máshol vagyunk.
Adjuk fel. Kiakadok rendesen, hogy már három órája gyalogolok, hogy találkozzunk, olyan nincs, hogy ma este nem futunk össze valahol, bárhol. Még szerencse, hogy közben elkezdtem masszívan Baltikázni. Menjünk vissza a belvárosba, hívjak én is egy taxit, találkozzunk a Felszabadulás tér körül. Odamegyek taxival, tíz perc nagyon gyorsan menve. Ott kapom az smst, hogy mi a hely neve, ahova behúzódtak. Senki sehol nem tudja. Újabb kilátástalan telefonálgatás, közben le is merül az összes egységem. Angolul persze senki nem tud, németül se, fársziul se, oroszul meg (nagy hiba!) én nem tudok annyit, hogy útba igazíttassam magam. Kínomban leintem az első részeget, akiből kinézem, hogy beszél idegenül. Félrecsúszott nyakkendő, egy üveg kóla a kézben, egyedül billeg hazafelé, tipikus jelenség. Kedves, tud angolul, de nem tudja hol a hely. És neki sincs pénz a kártyáján.
Végül 3 percen belül föltölti, megkérdez vagy öt embert, és elkísér a kocsmáig. És – tadadadammm – ott van a nőszemély, cseh lányokkal, meg pár nehezen beazonosítható arccal. Leülök közéjük, egy hosszú hajú szakállas japán mellé, aki George, és félig brit fényképész (félig brit, és teljesen fényképész). Fél percet beszélünk, amikor megkérdezi, nem ismerem-e Milost, mert együtt stoppoltak három hete Örményországban.
Ismertem, mert előző este még együtt aljasodtunk Jerevánban (ld. előző bejegyzés). Kicsit kiakadok azóta, amikor valaki azzal oltogat, hogy sosem tud velem találkozni, mert nem vagyok otthon. Itt meg mindenki megtalál, aki ötszáz kilométeres körön belül mozog, még az ismerős ismerősének az ismerőse is.
Reggelre cudarul nézünk ki, visszamegyek a szállásra, ahol addigra vagy húsz-harminc mocskosul bebaszott ember gajdol. Fölmegyek lefeküdni, de valaki rácuccolt az ágyamra. Mindegy, lefekszem, majd egy óra múlva egy részeg lengyel felráz, lengyelül üvöltözik, hogy az az ő helye. Leszarom, de ő nem álmos, én meg igen, úgyhogy keresek egy másik helyet. Félálomban elhatározom, ha még egyszer hozzámér, kegyetlenül lefejelem. Megdőlt egy mítosz, egy igazi tahó lengyellel hozott össze a sors. Illetve hárommal, és ezt csak napokkal később feledteti majd másik három lengyel, akik elkísérnek death metál buliba.
Másnap este némiképp hasonló a program. Összeszedünk valahol egy hatalmas darab amerikait, aki később egyszerűen kiesik a taxiból, és mindenki annyira röhög, meg fényképezik, hogy én próbálom meg felszedni. Aztán elmegyünk egy igen kiváló szórakozóhelyre: hatalmas első emeleti lakás a belvárosban, egyetlen, bő száz négyzetméteres nagyszoba, bárpult, DJ, tele jó nővel meg zakós csávókkal. Inkább házibuli, mint bármi más.
Napközben, térkép nélkül bolyongok, még az első nap. Saccra elindulok valamerre, nem tudom, merre van a belváros. Elsőre elég lepattant, de legalább van pár szép épület, és ami még jellegzetesebb, minden házon van egy olyan kovácsolt vas erkély, ami épp hogy elbírja a rápakolt cserepes virágot. A belváros nincs meg. Délután új iránnyal próbálkozom, negyed órát sétálok egy kétszer három sávos autópálya külső sávjában, mire valami jó felé kanyarodó utcát látok. Attól kezdve kizárólag metróval vagyok hajlandó közlekedni.
A metrójegy olcsó, teljesen elektronikus, bármennyi pénzt lehet rátölteni, és ha jól emlékszem, olyan 100 forint lehet egy menet. Beengedőkapus rendszer, bliccelés kizárva. Úgy látszik, Budapest maradt az utolsó olyan város a harmadik világban, ahol droidhadsereget kell gyártani ahhoz, hogy ne kelljen gondolkozni. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy van az, hogy bármerre járok a világban, valahogy minden évekkel előttünk mozog, és csak mi élünk a 19. században.
Délutánra meglett a belváros. Főutcája olyan, mint az Andrássy út, az ott lévő palotákat bátran oda lehet tenni a budapestiek mellé. Igaz, a nagyívű szecessziós meg egyéb külső homlokzatok fából épült, kaotikus kialakítású belső udvarokat rejtenek. Tbiliszi várostervező mérnökei viszont átaludtak egy kurzust, amikor a működő városi terekről tanítottak nekik. A belvárost kétszer kétsávos autóút vágja ketté. A kocsik százas átlaggal száguldoznak, átkelő, zebra viszont egyáltalán nincs, csak pár aluljáró úgy négyszáz méterenként. Éppen ezért a nagy csoda elmaradt.
Utolsó esti bandázás közben kivilágított erődre bukkanok – milyen jó, nappal fel sem tűnt, így utolsó napra meglett a városnéző program. Ezzel az eseménnyel Tbiliszi végleg bekerült az igazán szép városok sokas listájára. Kóborlás közben találok egy plakátot, ami egy death metál fesztiválra invitál, két nappal a jereváni esemény előtt. A helyszín egy külvárosi panelrengeteg szélén lévő night club, a zene jó, a közönség vicces. A hely mocskosul tele van metálrészegre aljasodott tinikkel, akik performanszként bemutatják a pogó és a tömegverekedés valami egészen sajátos kombinációját. A zenekar raklapokon játszik, a nézőteret néhány bőrpuff választja el, utána következik a kör, amin belül a ketrecharc zajlik.
Negyvenkilós tinik rohannak egymásnak, és amikor egyik sem tudja egyértelműen fölborítani a másikat, lábkihúzós-fülleharapós birkózás kezdődik, amire a többi negyvenkilós boldogan ugrik rá lendületből, hogy nagy legyen a kicsiarakás. Két koncert után megfulladok a füsttől, elegen van a tinikből és inkább visszametrózok az ingyen borhoz. De előtte még találkozom George-dzsal a tegnapi kocsmában. A pult alól előkerül egy üveg csipkekompót, elkérem a levét, meg hozzá pár feles vodkát, és aznap estére kitalálom életem koktélját.
Éjjel még találkozom egy izraeli régész párral, akiket azzal oltogatok, hogy Iránban milyen jól lehet elhagyott romvárosokat találni a sivatagban, ha valaki tudja, hol keresse őket. Ettől eléggé kiakadnak, de jó értelemben persze, cserébe küldök át nekik képeket ilyen helyekről, amitől boldogok – igaz arra sosem lesz esélyük, hogy személyesen is meglátogassák ezeket. Éjjel a szálláson még tart az őrület, a japánok nagyon belehúztak.
Van itt egy longstayer, 3 hónapja nyomja Tbilisziben, az ingyenboros szálláson. Ebi a neve, csapos, és közbenjárására kiderül, nemcsak a bor, de a tömény is ingyen van. Amikor kimegyek még sörért az éjjelnappaliba, egy jóindulatú ember a vállamra teszi a kezét. Várj!, mondja, beszalad a boltba egy másfél literes ásványvízért. Reggel szükséged lesz rá, és a kezembe nyomja. Elérzékenyülök.
Másnap délután a marsrutka nevű távközlekedési csodára várok, hogy megteljen utasokkal. Három óra alatt csak ketten jövünk össze, szívom a fogam, hogy miért nem maradtam legalább estig, vagy másnap reggelig, amikor gyanús körülmények között elindulunk. Évtizedes tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy egy iránytaxi/marsrutka, stb. nem indul el hamarabb, mint ahogy megtelne emberekkel. Most megtörtént. Elmentünk valami külvárosba, egy udvarról bepakoltak valamit hátra, és két utas plusz sofőr kombinációval, vagyis kilenc üres hellyel elindultunk Jerevánba. Gyanús. Nagyon gyanús. Végül nem lett semmi, valami gyümölcs volt, megnézettük a vámossal, a sofőr meghívott kávézni, éjjelre Jerevánba értem.
A korábbi szállásom helyett egy alig fellengzős nevű Penthouse-ba mentem, hatodik emeleti lakás, fullpanorámás kilátással az Ararátra. A szállás tele volt, szerencsére nem zavartak el éjszaka, hanem alhattam a közös nappaliban, diszkont áron. Reggel megismertem a lakótársakat, három lengyel (ebből kettő nászúton, nem is értem, hogy bírják a dormitóriumot), egy horvát haditudósító, pár mérsékelten érdekes német, meg egy bolond öreg francia, aki az első félóra alapján kizárólag azért utazik, hogy a fiataloknak folyamatosan elmesélhesse, hogy milyen volt harminc éve utazgatni Iránban meg Afganisztánban, meg mennyi hasist szívott Marokkóban. Egy tininek még jók ezek a sztorik, én kábé tíz percig bírtam, főleg, hogy angolból sem volt nagy spíler. Sőt, kicsi se…
Utolsó estémen történt a legendás esemény, a death metál fesztivál a jereváni bábszínházban. Rávettem a lengyeleket, hogy jöjjenek velem. Megnéztem egy koncertet, aztán kimentünk sörözni, és az egyik fazon kérdés nélkül olyan ütemben szállította a söröket, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni megnézni a többi koncertet, legfeljebb csak pár számot. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az iráni Death-fuse tagságával aljasodunk, készülnek a vállalható, de azt inkább csak karcolgató partifotók, majd teljes lesz a káosz. Egy felesre még lemegyek afterezni a metál kocsmába, majd visszataxizom az irániakhoz, akik addigra már olyan készek, hogy lassan oszlik a társaság. A lengyeleknek nyoma veszett, egyikük másnap délután ötkor mászik elő az ágyból szétvagdosott fejjel, pont, amikor indulok a reptérre.
Múlt héten Dani küldött egy smst, hogy a kijevi reptéren 6 euró a literes vodka. Volt annyiért is. De találtam 5 eurósat, így egy tízest elverve magamhoz vettem két ampullát, amit az utóbbi három hétben nem voltam képes elfogyasztani. Amióta hazajöttem, kétnaponta futok, így egész jól regenerálódtam.
2011. október 10., hétfő
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com
danielfromhungary SZEMÉLYES VILÁGTÖRTÉNET
iKaland | Komolyan vesszük a hegyeket
