2011. június 13., hétfő
danielfromhungary.blogspot.com
A pontosan negyedszázada befejezett Karakorum Highway az emberiség nagy vállalkozása, Pakisztán északi részét és az ujgur Kínát köti össze. Nyolcezres csúcsok között kanyarog több mint nyolcszáz kilométer hosszan – és ez csak a pakisztáni oldala.
Olyan fogalommá vált helyszínek szegélyezik, mint az indiai civilizáció bölcsőjének tekintett Indus, a hegymászók álma, a legendás Nanga Parbat, vagy Baltit királyságának megmaradt erődjei. Az út végén pedig megérkezünk a világ legmagasabban fekvő határátkelőjéhez, a 4700 méter magasan lévő Kundzseráb-hágóhoz, hogy onnan többórás ereszkedés után elérjük a Selyemút ősi városát, a mára felismerhetetlenségig elpusztított és modernizált Kasghart.
A Karakorumon keresztül vezető betoncsík kétségtelenül a világ egyik legszebb útvonala. Az ipari turizmus áldatlan hatásaitól megkímélte elzárt fekvése és a környező országok cseppet sem nyugodt politikai légköre. Ez nem az a hely, ahova hirtelen felindulásból „elugrik” az ember hegyet látni. Hogy egyáltalán megkarcoljuk a felszínt, heteket kell járni errefelé még akkor is, ha komoly expedíciók helyett beérjük néhány szerényebb túrával az úttól néhány napi járóföldön belül. A szerény túra ebben a környezetben gleccsereken átkelést, négy-ötezer méteres magasságot, és nyolcezres hátteret jelent. Részben ez az a hívószó, ami idehúzza a hegyek szerelmeseit, a másik része viszont az, hogy ez az egyetlen átkelő Kína felé. Engem is ez vonzott elsősorban, jobb alternatíva híján.
Afganisztánból, a Khyber-hágó felől érkeztem egy nyugodtabb esztendőben, a Budapest-Bishkek szárazföldön lenyomott kilenchetes túrám keretén belül. A Hindukus csodálatos vonulatai után úgy tűnt, látványban nincs tovább, de amikor egy éjszakai rawalpindi indulást követő reggelen fölébredtem a busz hátsó ülésén, és a hegyektől nem láttam az eget, azonnal tudtam, innen nem másnap kellene továbbállni Kína felé. Persze olyan húzóneveken, mint a fent említett Nanga Parbat, a Hunza folyó völgye, a Rakaposhi, az Ultar meg a Diran csúcsok, vagy a Ladyfinger nem lehet csak úgy átlépni, és akkor még szóba sem került a világ második legmagasabb csúcsa, az Everestnél jóval nagyobb trófea K2 és környéke.
Annak ellenére, hogy Pakisztán nem tartozik a turistaipar kedvencei közé, elég sok utazó jár erre. Végtelen sivatagok, nyüzsgő (és az elviselhetetlenség határán lévő) városok, nehezen megközelíthető, „vad” helyek, a Karakorum jeges csúcsai ugyanúgy hívják a kíváncsi embert, mint Lahore piacai, az itt élő mindenféle népek, na meg az egész országra jellemző olcsóság. Nem is beszélve arról, hogy a sok kényelmetlen zötykölődést kedvelő overlander utazóknak kötelező állomás a Közel-Kelet és India vagy Kína között.
A Karakorum régió legnagyobb városa az Iszlamabadtól „alig” 570 kilométerre, északra található Gilgit. A mindössze párszáz kilométer senkit se tévesszen meg: az Észak-Pakisztánban működő NATCO busztársaság járatával több, mint 14-18 óra eljutni a városba. Az egykor kis hegyi település elképesztő mértékben – vagy inkább mértéktelenül – fejlődik. Az egykor poros falu ma több kilométeren húzódik a Gilgit folyó mentén, ahol mellesleg Stein Aurél is megfordult a 19. század utolsó évtizedében. A mi társaságunk egyelőre kevésbé illusztris. Iszlamabad óta útitársunk, Mr. Idris a beludzsisztáni Kvettából érkezett északra, munka reményében. Valamilyen bizniszbe akar kezdeni, van némi pénze, de Kvettát nem találta elég dinamikusnak, ezért útra kelt a déli afgán határvidéknél jóval hűvösebb és nyugodtabb táj felé. Egyelőre velünk együtt ismerkedik a természettel, de azért délután jár egyet a városszéli raktárak környékén is, hátha éppen ott talál rá a befektetéshez szükséges isteni szikra.
Nyüzsgése és sokszínűsége – az utcán az urdu mellett perzsa, pastu, ujgur és wakhani mellett az angol szó is hallható – ellenére a Karakorum turisztikai központja mégsem Gilgit, hanem az úton északabbra lévő Karimabad, korábbi nevén Baltit. Innen indul a legtöbb túra – a legrövidebb közülünk mindössze egy-két óra, és az Ultar és a Ladyfinger csúcsokat lehet aránylag közelről nézegetni. Mindenesetre Gilgitben érdemes pár napot eltölteni, a környéken ugyanis hegyoldalba faragott Buddhák találhatók még abból a korból, amikor a buddhizmus elterjedt Ázsia déli része felé. Ezek a Buddhák korántsem olyan monumentálisak, mint az afganisztáni Bamijan szobrai voltak, amíg a tálibok föl nem robbantották őket 2001 márciusában, de azért jópár méteres darabok néznek le a magas sziklafalról. Persze itt Pakisztán északi részén nem kell sokat ballagni egy-egy sziklarajzhoz, ugyanis az elmúlt évezredek utazói több tízezer imát, nevet, képet véstek kőbe a szerencse vagy éppen a jó vadászat reményében.
Karimabadba érve végre azt kapja az utazó, amiért jött: a többszázezres Gilgit helyett párezres falu erőddel, hatalmas szintkülönbségekkel, és mindenfelé szétterített száradó sárgabarackkal. Nem nehéz kiváló kilátással rendelkező hostelt találni, és ilyen helyen társaság is gyorsan akad a túrázáshoz. Az ajtónkból kiválóan látszik a néhány napi járóföldre lévő 7257 méteres Diran, és fejenként egy dollárt kell leszurkolni a meglehetősen egyszerű, de tiszta szállásért. Ekkora összegbe könnyen beletörődünk, és a kissé dohos szoba helyett állandóan a teraszon üldögélünk folyamatosan változó társasággal.
Első hosszabb sétánk a 7788 méter magas Rakaposhi alaptáborába vezet. Útközben iráni turisták jönnek szembe, velünk egy irányba meg cseh hegymászókkal hoz össze a sors. A prágai Jan rutinos versenyző, nem ez élete első magashegysége, és amikor éjszaka halljuk a feljebb lévő hegymászók kiáltásait és füttyeit, kiokosít az éjszakai mászás izgalmairól. Fanatikusok számára üdítő terep, ahol hat-hétezres csúcsok várnak még első meghódítóikra. Másnap délutánra elérjük a Rakaposhi alatt lévő morénahalmot a Minapin gleccser tövében, és keményen megtréfál a táj mérete: sátorverés után a közelinek látszó patakhoz való „elugrás” másfél órás sétává válik, ezzel gyorsan véget is érnek a „nézzük meg azt a helyet a közelben” típusú kilátástalan kalandok.
Karimabadba visszatérve meglátogatjuk Baltit erődjét, ami némi egyszerűsítéssel élve a tibeti Potala-palota mása, csak kicsiben – legalábbis ami a hangulatát idézi. Egészen 1945-ig lakta a környéket uraló Mir dinasztia, majd a palotai viszontagságos életet föladva a család átköltözött Karimabad egyik modernebb részébe. Ma már természetesen nem uralkodnak, csak köztiszteletben álló famíliaként élik hétköznapjaikat.
Másnap úgy döntünk, egy háromnapos túra kiváló célpontja lehet a világ egyik legmagasabban fekvő tava, a majd’ 4700 méteren lévő Rush tó. A Karimabadtól jó másfél napi járóföldre lévő tóhoz át kell kelni a helyiek által férfinak és nőnek tekintett Barpu és a Bualtar gleccsereken, majd másnap kecskecsapásokon fölmászni a tóhoz. Az első gleccseren még tudjuk követni a helybéli nőket, akik hátukon a tűzifával villámgyorsan másznak át a feltorlódott jégen, a második jégfolyamhoz érve azonban már nincs ekkora szerencsénk, és csak több órányi útkeresés és gleccser tetején megolvadt tavakban való fürdés után találunk járható ösvényt a morénahalom mögé. Másnap este, miután megjártuk a Rush tavat, hegyi pásztorok látnak el minket sajttal, és újra keresztülszenvedjük magunkat a gleccsereken. Miután visszaérünk a „civilizációba”, a parányi Hopar és Nagar falvakba, elkezdődik az utazás egyik legjobb része, minden gyerek (legalábbis a vásottabbaké) álma: mivel a lestoppolt mikrobusz minden székén ül már valaki, a tetőcsomagtartóra szállunk. Zsákokkal körbeépítjük magunkat, és kényelmesen megreggelizünk a pazar panorámát bámulva, miközben az alattunk futó járgány hatvannal száguldozik a hétezres csúcsok alatti szerpentinen.
Karimabadból a Kundzseráb-hágó és Kína felé folytatjuk utunkat. Az éjszakát az utolsó valamirevaló városkában, Sostban töltjük. Másnap, úton a hágó felé átlépjük a Kundzserab Nemzeti Park határát. Innentől csak a park terepjárójával mehetünk tovább, sofőrünk közben a hópárducokról mesél, amit néhány szerencsés láthat errefelé. Jóval 4000 méter felett járunk, körülöttünk a Karakorum többi részéhez képest lankás hegyek, de ennek nem szabad bedőlni: mindegyik jóval ötezer méter felett ér véget. Valahol messze mögöttünk a K2, de az nem látszik az útról. Egy órás várakozás után kínai mikrobuszba szállunk, és elkezdjük többórás legurulásunkat Tashkurgan, majd Kashgar felé.
Saját expedíció
A turizmusnak és a hegymászó-expedícióknak hála, a kisebb városokban könnyen össze lehet állítani a felszerelést akár hosszabb túrához is. A hegymászóboltokban a hegyekből visszatért expedíciók levetett felszerelése kapható elég olcsón a zsebkéstől a jégcsákányig, gázfőzőt, zacskós levest, csokoládét és egyebeket pedig szinte bármelyik boltból be lehet szerezni. A kiránduláshoz vezetőt, teherhordót vagy autót minden szálláson tudnak ajánlani, így az előre szervezett túráktól függetlenül magunk is tudunk improvizálni. Vezető nélkül pedig nem árt egy jó térkép, meg odafigyelni a helyiek magyarázatára…
PAKISZTÁN
Pakisztán neve telitalálat. Egyrészt olyan mozaikszó, amely a muszlimok által lakott tartományok – Pandzsáb, Afganisztán, Kasmír, Sind és Beludzsisztán – kezdő és utolsó betűinek összeolvasásával keletkezik, másrészt viszont „A tiszták országa” jelentéssel bír perzsa és urdu nyelven. A tartományoknak nevet adó népcsoportok korántsem békésen élnek egy zászló alatt. A beludzsiak és a kasmíriak saját, független állam megalkotására törekednek, az Afganisztánnal határos Törzsi Területek ellenőrizhetetlenek, gyakorlatilag az állam 1947-es magalakulása óta kötik le a pakisztáni hadsereg erejét. Ez utóbbi törzsi határvidék olyannyira, hogy 2010-ben az ott élő törzsek keményen kiverték onnan a bevonulni szándékozó reguláris hadsereget.
A KKH számokban
A Karakoram Highway 1300 kilométer hosszan vág keresztül a Karakorumon. Ebből 806 km Pakisztánban, a maradék Kínában található. Építését 1959-ben kezdték, és csak 1986-ban fejezték be. Legmagasabb pontja a határon lévő Kundzseráb-hágó a maga 4693 méteres tengerszint feletti magasságával. A Pakisztán és Kína barátságát jelképező út építésébe 892 építőmunkás halt bele az építkezés 27 éve alatt, főleg földcsuszamlások miatt. Az útról jól látható legmagasabb hegy a Nanga Parbat 8126 méteres magasságával.
Attabad-tó
A 2010 januári pakisztáni földrengés hozta létre a Hunza-vidék fővárosától, Karimabadtól délre, megszakítva ezzel a Karakoram Highway folytonosságát. A hatalmas földcsuszamlás 22 kilométeres tóvá duzzasztotta a Hunza-völgy egy részét, ahol azóta csónakokkal szállítják át az autókat – sőt, olykor a teherautókat is. Az utat egyébként 2010 szeptemberében nyitották meg újra a földrengés után.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com