2018. október 6., szombat
danielfromhungary.blogspot.com
Másfél hónap az iráni tájban
Nem akarok nagy szavakat használni az elmúlt hat hétre. Mindegyik úgy kezdődik, hogy az eddigi leg… Szóval mindent összeadva lassan egy év Iránban töltött idő után rájöttem, hogy a városok, vagy inkább ember alkotta művek sokkal kevésbe érdekelnek, mint az érinetlen tájak. Az emberi alkotások közül főleg azok érdekelnek, amiket még nem láttam. A városban levés épp csak annyira mozgat, hogy ihassak egy nagyon jó kávét, ehessek egy birkahúsmentes és lehetőleg vékony tésztájú pizzát a sok vidéki kaja után, esetleg legyen gyors netem. Egy száz valahányadik mecset, egy újabb imamzade, újabb sziklába vésett sír már nem különösebben motivál, noha rajongok az ilyesmikért. Ezért úgy döntöttem, a tájban keresek menedéket. Ez az, amiről az Iránban akár heteket töltők sem tudnak körülbelül semmit sem, és a neten sincs sok infó a jó helyekről, legalábbis európai nyelveken. Fél európányi területen rengeteg 4000 méter feletti csúcs, fél magyarországnyi erdők, érintetlen tájak és fantasztikusan barátságos emberek. A sivatagok helyett most a sűrű erdőket és a kanyonokat vettem célba elsősorban, az ország északi részén, nagyjából Gilan, Kazvin és Kelet-Azerbajdzsán tartományokban.
Hogy ne bénán kezdjem a csavargást, előtte bő két évvel elkezdtem hegyen futni (mondjuk nem kifejezetten erre készülve, de nem jött rosszul, mint ahogy a crossfit sem, amikor több órás emelkedőket kellett lenyomni, az éjszaka sötétjével versenyezve), valamint pragmatikusan közelítettem a természetben levés problémaköréhez. Ne túlozzunk, nevezzük inkább lustaságnak. Például nem kell hálózsákot meg sátrat cipelni, mert ahol ember van egy napi járóföldön belül, ott akad fedél is a fejem fölé, és ott már akad egy takaró is, meg pár falat. Szóval túl sok mindent nem kell cipelni. Amolyan vándorélet féle megközelítés. Ezen kívül kell némi magabiztosság alapszavakkal, amivel bármelyik hegyi emberrel el lehet smúzolni pár percet (mondjuk elég sok helyi nyelv van, pl. a gilani, meg az azeri, szóval a perzsa sem jó mindenre), valamint ha állatokat látok, egy nagy kő a kezem ügyébe, ha esetleg pár kutya megkóstolna. Az utazást városi viszonylatban busszal, a falvakig taxival meg stoppal, a tájban kizárólag gyalog meg stoppal képzeltem el. Ha még nem stoppoltál hegyek között, ott általában az helyzet, hogy mindenki elsőre felvesz, ha beférsz a kocsiba/felférsz a platóra.
Egyik teheráni barátom lakását megkaptam bázisnak, ahova 4-5 naponta visszatértem mosni és borotválkozni, beszerezni újabb üveg szeszt és egyebeket, meg enni egy jót.
Életem egyik legkedvesebb hobbija, hogy ha látok valamit képen (mondjuk nem az Eiffel toronyra gondolok, inkább olyanokra, amikről nem tudni semmit elsőre meg másodikra sem), azt megpróbálom megkeresni élőben, már amennyiben tetszik, természetesen. Soua Chala falu is ilyen hely volt, Gilan tartományban. Ahogy nézegettem képeket Gilanról, egy-két helyen felbukkant egy kép egy állandóan ködbe burkolt faluról, mint utólag kiderült, pontatlan elnevezéssel és koordinátákkal. De erre jók a barátok, egy teheráni lány, akivel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam, említett egy falut a hegyek között, majd mutatott egy képet. Számomra nem meglepő módon éppen azt, amelyiket kerestem. Az volt a vicces, hogy a falu nevét ő sem tudta, de a szomszéd faluét igen, így már sínen voltam. Annyit még megmutatott a fotón, ha a falu melletti ösvényen elindulok, egy még sokkal kisebb helyre érek, és higgyem el, az az igazi. Szóval befotóztam a fotót, amin egy tollal mutatom éppen a még kisebb helyre vezető ösvény helyét. Ennyire primitív módszernek működnie kell.
Másnap este már Foumanban voltam, onnan Jamshid haverom taxijával mentünk a hegyek közé. Én mondjuk nem tudtam merre, ő azt mondta tudja, de valójában ő sem nagyon volt képben. Több mint ezer méter szintemelkedés után fölértünk a felhők fölé, majd besötétedett és leszállt a köd, ami nem sokat javított a helyszínkeresés esélyein. Végül minden embert megállítottunk, aki szembe jött, megmutattam a befotózott képet, végül útba igazítottak. Elköszöntem Jamshidtól, majd jött egy szaki a ködből motorral, hogy majd ő elvisz arra a helyre, amit tollal mutatok. Fél órát motoroztunk az éjszakai ködben, és csak a másnapi trekking közben gondoltam bele, amekkora mázlim volt, hogy semmit sem láttam. Az ösvény ugyanis pontosan egy keréknyom széles volt, alatta végtelennek tűnő meredek hegyoldal lefelé. Én meg kétszer le is szálltam a motorról, hogy kikerüljünk egy-egy sziklát, és bele sem gondoltam, hogy elég lenne egyet lépnem rossz irányba, hogy komoly gurulás legyen a vége. A motoros csávó, mint minden rendes helyi arc, telefonált párat az életveszélyes zötyködődés közben.
Végül megérkeztünk egy kunyhóhoz, ahol egy öreg fószer kinyitotta az ajtót, mutatott egy egyetlen szőnyeggel berendezett, másfél méter magas szobát, elkért úgy három dollárnyi riált, majd elvonult. Az előrelátó módon időben letöltött csillagtérképemmel kinéztem a közben kitisztult égboltot (ez az egyik leghasznosabb applikáció a távoli magányos éjszakákra). Reggel aztán megláttam, hol vagyok, és napokra rendkívül elégedett lettem a helyzetemmel.
A következő napok aránylag ugyanúgy teltek: napközben gyönyörű napsütés, közben kitaláltam, merre menjek, majd jött a délutáni köd, általában ilyenkor voltam a legtávolabb, majd az eső, később a sötétség, amikor hazaértem, hogy végül éjjelre kitisztuljon az idő és tudjak megint csillagokat bámulni.
Mivel bolt nemigen volt a közelben, a nem messze lakó vendéglátom sűrű és sós sajtján, lekváron és hajszálvékonyra sütött lepényen éltem. Napközben pedig mindig találkoztam piknikező családdal, akik megtöltöttek teável és dinnyével, a következő társaság teheráni ifjai egy nyárs birkával, végül egy másik család magokkal és újabb dinnyével, így még a hegymászásból maradt energiaszeleteimet is fölöslegesen cipeltem.
Utolsó nap a közelben csatangolás közben az egyik közeli házban találkoztam Farzaddal, aki az iráni kanyoning szövetségenek az egyik oktatója. Aznap együtt arakoztunk és drónoztunk a vele lévő csajokkal, majd megbeszéltük, hogy jól elmegyünk együtt kanyoningozni (fantasztikus expedíció volt, majd egyszer megírom).
Néhány nap után eluntam ezt a szép életet, az arak meg az egybek elfogytak, a gyalog bejárható környéket nagyjából kinéztem, amúgy is mindenki azon parázott, hogy egyedül vagyok és sok a medve errefelé. Ez egyébként állandó para, de nemcsak medvék, hanem farkasok, róka, meg leopárd is előfordul errefelé. Végül a faluból kisétálva az első stoppal fölvett egy iszhafáni pár, akik azonnal elvittek a foumani buszpályaudvarra, ahonnan – ki hitte volna – épp indult egy busz vissza Teheránba, így kora délután már ismerősként köszöntek a mellettem lévő kiváló burgerezőben.
A következő kirándulás célja az Alamut völgyének környéke volt. Itt már jártam korábban (akinek van ideje meg kedve nagyon vicces sztorikat olvasni, azoknak melegen ajánlom ezt a bejegyzést itt), de akkor jobbára aszfalton voltam, most meg inkább ráérősen összevissza gyalogolva képzeltem el a kirándulást.
Kazvinból taxival mentem tovább, és hetek óta először találkoztam turisztokkal, egy holland párral, akik 19 hónapja indultak el Amszterdamból azzal a kijelentéssel, hogy soha többé nem akarnak visszamenni. Már túl voltak Közép-Amerikán meg Dél-Afrikán, mostantól az ázsiai kontinensen távolodva képzelték el a következő egy-két évüket. Ők kinéztek egy szállást egy Garmarud nevű helyen. Én ugyan máshova akartam menni, de úgy döntöttem, megnézem az ő helyüket, aztán ha tetszik, később visszamegyek. Így eltaxiztunk Garmarudba, ahol a térség egyetlen menő hotelje miatt összegyűjt 10-15, főleg német turiszt, miattuk viszont volt kiváló szolgáltatás is: angolul remekül beszélő tulajdonos, isteni kaja, valamint a környéket ábrázoló pontos és részletes térképek, amiket egytől egyik végig is fényképeztem (kevésbé rutinos versenyzőknek: ha messze vagy mindentől és látsz kézzel rajzolt térképeket, azonnal fotózd be! Ennél jobbat sosem találsz és a téged nem érdeklő fölösleges dolgok sincsenek rajta, hogy összezavarjanak – ilyenek például a szintvonalak, szóval csak ésszel:)
Végül elindultam gyalog Ghazor Khan és Alamut vára felé. A táv összesen 24 kilométer, ebből 10 km volt gyalog, 8 motorral (végig hegymenetben a legvégén), végül 6 kilométer 3 különböző járművel. Azt hiszem, az Iránban stoppolást végérvényesen kimaxoltam: egy kék, Zamyad márkájú pickuppal fölvett egy albínó forradalmi gárdista, aki útközben mutogatta a dolgokat és mesélt: „én vagyok itt a rendőr. Ez az én teherautóm. Ez is az én teherautóm. Ez itt a boltom.”
Ghazor Khanban bementem a vár melletti étterem kertjébe, köszöntem, szóltam a tulajnak, hogy szeretnék vacsorázni és ott aludni a kertben, ha nem bánja. Így gyorsan összeütött valamit, hozott párnát meg takarót (meg egy hosszabbítót, hogy tudjak tölteni) és egy nagyszerűt ájultam a szabad ég alatt.
Másnap reggel 20 perc alatt felmásztam Alamutba (megszámoltam, 488 lépcsőfok plusz az emelkedők. Eszembe nem jutott volna ekkora baromság, de mindenki panaszkodott, hogy csomót kell lépcsőzni, gondoltam utána járok ennek is:). Továbbra is térdig érő romok bádoglemezekkel letakarva, de nagyon serényen dolgoznak, hogy bemutatható és érdekes állapotba kerüljön, úgyhogy a nyolc évvel ezelőtti állapotához képest határozottan jól fest. Mondjuk ha nem régész vagy történész vagy, ne holnap indulj, hanem majd 4-5 év múlva. De a kilátás továbbra is pazar, és a környékbeli trekking útvonalakra sem lehet panasz. Miután kigyalogoltam magam, átstoppoltam Garmarudba, ahol ismerősként köszöntöttek. Gyorsan megbeszéltük az összes hadrafogható német meg holland arccal, hogy másnap nyomunk egy komolyabb trekkinget egy Narmila nevű faluba meg vissza.
Este még fölgyalogoltam a szomszédos völgy végében lévő bányáig, de már kezdett sötétedni, és gyanítottam, hogy a bányán belül kóborolva nem biztos, hogy örülnek nekem, így vissza is fordultam. Lefelé baktatva természetesen megint fölvettek helyiek, akik először elvittek a kertjükbe kinyitni az öntözéshez használt zsilipeket, szedtek nekem egy marék szedret meg mogyorót, végül hazavittek.
Másnap aztán egyedül vágtam neki a túrának, mert mindenki bénázott az indulással, de aztán egy ponton összeértek a különböző csapatok, végül két hollanddal értünk el Narmilába, meg onnan az út végi másik faluba, Dinarutba, visszafelé még összeszedtük a németeket. Itt a falu definíciója egyébként az, hogy egy tucat család együtt él a hegyek között, általában csak tavasztól őszig, mert télen több méteres hó borít mindent. Ilyenkor az állatokkal lejjebb vonaulnak egy nagyobb településre.
Következő napra egyetlen tervem volt, az Andedzs völgy végiggyaloglása. Túl sok infóm nem volt róla, csak annyi, hogy három kanyon nyílik belőle, ami eléggé vonzóvá tette. Elstoppoltam a végéig (ott van egy falu, meg a google maps szerint egy struccfarm), majd az összes kanyont végigjárva délutánra visszagyalogoltam az aszfaltútra. Egész nap egyetlen emberrel sem találkoztam, leszámítva pár piknikező lányt, de ők is gyorsan elhúztak. Egyszerűen fantasztikus, hogy olyan természeti helyek vannak teljesen érintetlenül, amire máshol nemzeti parkot, meg hatalmas tursztikai ipart építenek, itt meg tök egyedül lehet bóklászni csodaszép kanyonokban.
A hazajutásom Teheránba megint álomszerűen egyszerűre sikerült. Valami noname falu előtti kereszteződésnél stoppoltam. Fölvett egy öreg szaki, kérdezte, hova megyek. Mondtam, Moallem Kelayam, a legközelebbi kisváros. Majd beszélgetés közben említettem, hogy onnan fognék egy taxit Kazvinba, onnan meg buszt Teheránba. Erre fölajánlotta, hogy elvisz Teheránba, ha már úgyis oda megy, így végül lett egy 4 órás stoppom és csak 20 percet kellett taxiznom a végén. Olyan csodálatosan egyszerűen működnek a dolgok errefelé.
Folytatom később.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com
