Élet a végeken – Afganisztán

Élet a végeken

Járőr, konvojok kísérése, kiképzés. Vagy éppen dartsverseny, hússütés és csocsó. Egyeseknek tűzharc, másoknak gyúrás közben meghúzódott váll jut osztályrészül. Vannak köztük mérnökök, orvosok, ápolók, tanárok. A közös bennük, hogy mindannyian magyar katonák. Afganisztánban szolgálnak.

Igazi álomutazás. Mintha szaunában ülnénk, mindenkiről folyik a víz. A hőmérséklet kint 35 fok, bent inkább 45. Az átizzadt póló felett jó tízkilós repeszálló mellény, a fejen sisak, vagy ahogy katonai szlengből nem sokkal korábban megismerhettük, kupak. Levenném, de akkor a fejem törne be, akkorákat dob a teherautó. Egy izzó, páncélozott fémdobozban ülünk vagy kéttucatnyian, katonák és újságírók vegyesen. A hátul ülők kifelé néznek a parányi ablakon, a többiek meg egymás képét bámulják a félhomályban. Még két óra ebben a helyzetben, feltéve, hogy nem történik semmi. Katonáink sztoikus nyugalommal viszonyulnak ahhoz a logisztikai rémálomhoz, amit az újságírók jelentenek számukra. Számukra ez csak egy meló, púp a hátukra, nélkülünk lett volna egy fél szabadnap a táborban, lehetett volna aludni vagy gyúrni. Most meg figyelhetnek, hogy szét ne szaladjon a kíváncsi nyáj. Legutóbb egy fotóst úgy kellett elrántani a helikopter mellől, másodpercekkel azelőtt, hogy fejjel belesétált volna a forgó farokrotorba.

Még csak egy napja vagyunk úton, de mintha egy hete tartana. Összerázódik a csapat, a miniszter, a vezérkar, a fotós meg az újságíró. Tizenhárom órára összezárva egy vascsőben, kétszeri tankolással a volt Szovjetunió déli végein, majd megérkezés az észak-afganisztáni Mazari Sharif mellett lévő német táborba. Hatalmas város ez. Földszintes, egyszerű, szögletes, ingerszegény, de a hozzáférhető legnagyobb komfortban berendezve. Betonozott utak, fehér páncélkonténerek, köztük minden talpalatnyi felület fölszórva kővel, hogy ne éljenek meg benne a rovarok és a kígyók, meg hogy megfogja a mindent belepő port. A hatalmas kantinban százak férnek el, a választék bőséges, de valódi ízek és fűszerek nélkül. Az ajtón plakátok, az egyik a BL-döntőt, a másik a hétvégi rockbulit hirdeti. Az ebben a táborban dolgozó orvosok, ápolók és egyéb kisegítő személyzetek egészen élhető börtönt kaptak, sokan ugyanis fél évet húznak le anélkül, hogy elhagynák a területet. „Ennyi erővel lehetnénk akár az Alföldön is. Csak itt melegebb van.” – vélekedik egyikük. Igazuk van, ezen a helyen biztonságban vannak. Körülöttük két és félezer jól felszerelt német, azok körül biztonsági zóna, a közeli falvak vezetői lojálisak, a gyanús elemeket földobják. Ha hirtelen gránátot lőne be valaki, csak be kéne menniük a páncélozott konténereikbe, ha meg valaki robbanószert próbálna meg becsempészni, elkapnák a keresőkutyák. Az az afgán is megjárta, aki a műlábában vitt volna be robbanóanyagot a kórházba…

Estére, a fent említett zötykölődés után a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) bázisán vagyunk Puli-Humriban, az észak-afganisztáni Baglan tartományban. A látszólagos biztonságnak itt vége, a környezet ugyan nem ellenséges, de állandóan résen kell lenni. Az itt missziót teljesítő magyarok feladatai közé ugyanis olyan tevékenységek tartoznak, mint a járőrözés, a helyi infrastruktúra javítása, az információszerzés, a helyi közösségekkel való bizalomépítés, a szállítmányok kísérése, vagy akár az afgán rendőrség és katonaság segítése. Komplex munka ez, rengeteg terepen töltött idővel, kimerítő megbeszéléssel, feszült figyelemmel jár. Az erőfeszítések eredménye nem nagy, nem látványos, de annál fontosabb: kutak, kisebb hidak, iskolák a helyieknek, megszerzett bizalom, cserébe néha jön egy-két füles a térségben megjelent idegen elemekről. Az igazi eredmény azonban mégis az, ha mindenki életben marad. Életek múlnak a legkisebb apróságokon is.

A délelőtti program egy iskolalátogatás. Most adják át azt a falat, ami a helyi lányiskola köré épült. Ez is a magyar PRT-nak köszönhető, egy helyi vállalkozó építette fel, de máris reklamálnak az afgánok: nem elég magas, be lehet látni, de azért köszönik szépen. De ugye lesz ez magasabb is? Közben a gyerekek megkapják azt a tonnányi csomagot, játékmacit és füzetet, amit magyar iskolások gyűjtöttek össze nekik. Az egész esemény bájosan amatőr, mindenki csetlik-botlik, a szégyenlős kiskölyköket előre kell lökdösni, a technika beadja az unalmast, páran elkésnek, a háttérben pár kissrác gyepálja egymást. Hogy mégsem viccből vagyunk itt, az azonnal kiderül, ha körbenézünk. A terep biztosítva, a katonák meg a fogukat szívják, amikor az ezüstpapírba csomagolt ajándékokra beriaszt a detektor.

Visszamászva a kellemetlen páncéldobozba Kilagaj felé vesszük az irányt. A Puli-Humritól 15 kilométerre lévő egykori szovjet bázis helyén új tábor épül. Amerikai pénzből, amerikai felszereléssel. A magyarok egyik legérdekesebb szerepvállalása ez, amelyben az ohioi nemzeti gárda tagjaival közösen képeznek ki 700 afgán katonát a mieink. A feladathoz rengeteg türelem és állandó odafigyelés kell. A két nyugati, a magyar meg a tengerentúli könnyedén szót ért egymással, ismerik egymás fegyvereit, egymás nyelvét, egymás gesztusait. Az afgánoktól egy szakadék választja el őket, még akkor is, ha az itt szolgálók igyekeznek megtanulni a nyelvüket és kultúrájukat. „A helyieket könnyű motiválni, de sem pszichikailag, sem fizikailag nem bírják annyira a gyűrődést.” – meséli Belecz István zászlós. „Eleinte előfordult, hogy egy-két óra kiképzés után egyszerűen leültek a földre pihenni, vagy elaludtak. Most az a taktikám, hogy rövid, negyed órás etapokban beszélek hozzájuk, annyi ideig fenn tudom tartani a figyelmet.” – folytatja a szakállt növesztett

katona. Emellett természetesen tiszteletben tartják a vallásukat, így lehetőségük van a napi ötszöri imára. Olyan is volt korábban, aki felvette az első fizetését, és szó nélkül eltűnt két hónapra, persze aztán visszatért – ezért ma már kirúgnák. De az tagadhatatlan, hogy folyamatosan fejlődnek. Legutóbb a 15 afgán zászlóalj közül a bázison lévők kapták a legjobb minősítést. Most éppen az aknavetőt tanulmányozzák. Nem mintha nem láttak volna még ilyet, talán többször is, mint az őket kiképzők, de a célzáshoz elengedhetetlen precíziós műszerekkel még meg kell ismerkedni. Ezek már nem azok az idők, amikor a hegyoldalból kellett a várost lőni – valljuk be, azt könnyebb volt eltalálni, mint a mostani kis célpontokat.

Sötétben érünk vissza a Puli Humri bázisra, a Camp Pannoniába. Lámpát mérsékelten lehet égetni, a tábor kicsi, körülötte hegyek, elvileg bárki beláthat. A családias hangulatot már csak egy úszómedence fokozhatná, panaszkodnak is jópáran, hogy miért nincs. Ugyanis volt. Pár évvel ezelőtt a hollandok építették, de aztán lett némi visszhangja odahaza annak, hogy az idegenbe küldött hős katonák úszómedence partján sütkéreznek, így aztán betemették. Helyette a Hard Rock Cafe Puli Humri logo jelzi a magyar lazaságot.

Másnap sikerül szerezni két német helikoptert, hogy visszarepítsenek a mazari táborba. Gyerekes örömünk akkor csökken egy kissé, amikor a katonák „viszonthányásra” köszöntéssel búcsúztatnak. Ahogy a rotor mozgásba lendül, és a helikopter felemelkedik, már senki sem beszél, inkább a tájat nézzük a lenyitott hátsó rámpán keresztül. Terepkövető repülésnek nevezik, ahogy pár méterrel a földfelszín felett haladunk. Lehet, hogy ez tart életben: messziről nem nyújtunk jó célpontot, a hegyek között pedig csak másodpercekre vagyunk szem előtt, amikor előbukkanunk a hegygerinc felett, vagy amikor befordulunk egy kanyonba. Elöl két géppuskás pásztázza a terepet, hátul, a rámpa szélén lábat lógató katona ül. Ő maga az egyszemélyes hátsó radar, ami az esetek többségében mindössze egy full panorámás sétarepülést jelent a gyakorlatban. Állítólag nem veszélytelen munka ez, néhány ilyen hátsó embert már elhagytak… És hogy miért kell két helikopter? Azért mert Afganisztánban mindenből több kell. Ezt a biztonsági helyzet indokolja: ha az egyik járgánnyal (helikopter, páncélozott dzsip) történik valami – ahogy ők neveik, incidens – , akkor a másiknak kell fedeznie és adott esetben kimenekítenie a benne ülőket. Így lehetséges az, hogy ha egyetlen embernek kell elmennie A-ból B-be, ahhoz legalább két helikopter, vagy több kocsi szükséges.

Utolsó este magyar buli van Mazarban. A sört a német boltból, a bepácolt húst a „barbekjúhoz” a kantinból szerezzük. A bolt a globalizáció legjobb példája: a német hely bosnyák menedzsere kínaiakat alkalmaz, akik a dán legót árulják a norvég orvosnak Afganisztán északi részén. Rejtő itt jól érezné magát. És ha már itt tartunk: a szeszes italra kemény limit van, egyszerre legfeljebb hat doboz sört adnak ki egy embernek. A tábor fennállása óta egyszer sem volt gond a részegséggel, pedig háromezer kiéhezett és felfegyverzett férfi és tizedannyi nő él itt összezárva. A fáradt gőzt ki kell engedni valahogy, és mindenki tudja, ha vállalhatatlanul viselkedik, nagyon gyorsan hazakerülhet. Akkor pedig oda a jó fizetés is. De ennél sokkal profibb a hozzáállás.

Ahogy lemegy a nap, egyre jobban oldódik a hangulat. Már nem gondolkozunk sztereotípiákban. A katona már nem az a baka, akivel fogkefével mosatták fel a vécét a rendszerváltás környékén, sokkal inkább egy nyelveket beszélő, remekül kiképzett vidám és segítőkész cimbora, és már mi sem a hazudós, elferdítős, megbízhatatlan, ősi civil újságíróknak érezzük magunkat, akikben az a legjobb, hogy mindjárt hazamennek. Ők viszont maradnak még három hónapot, addig helyt kell állniuk. És másnap folytatják az operálást, a járőrözést, magyarázzák az afgán katonáknak az új felszerelés működését, tárgyalnak a falusi vezetőkkel, bütykölik a kocsit, és tervezgetik, hogy otthon majd mire költik az itt megkeresett pénzt.

A képekért hálás köszönet Kállai Marcinak, Dévényi Verának, Nyulas Szabolcsnak, na meg nekem:-)

danielfromhungary.blogspot.com