Ahol a történelem együtt lélegzik a mindennapokkal – Verona

 Vannak városok, amelyeket az ember egyszerűen kipipál a térképen, és vannak, amelyek azonnal a lelkéig hatolnak. Verona az utóbbiak közé tartozik. Amikor a történelmi városfal kapuin, a Portoni della Bra boltívein átlépve kitágul a tér, és feltűnik a gigantikus Aréna, azonnal érezhető az a megmagyarázhatatlan harmónia, ami az egész várost áthatja. Itt nincsenek kötelező útvonalak, csak utcák, amelyek szinte maguktól vezetik az embert. 

A Castelvecchio, a hatalmas, vöröstéglás középkori vár vaskos falai és a folyón átívelő erődített híd lenyűgöző meséket suttognak a letűnt századokról. A vár tövében egy gitáros művész penget egy jól ismert, világhírű slágert. A dallam finoman betölti a teret, miközben ő a napi betevőjét keresi a húrok között – a játéka mégis olyan méltóságteljes és őszinte, hogy egy pillanatra mindenki megáll hallgatni, és a zene észrevétlenül beleolvad a folyó zúgásába.

Ezt a dallamot dúdolva a legjobb hagyni, hogy elnyeljenek a szűk, macskaköves utcák. Az okkersárga és terrakotta falak között, ahol a napfény is csak vékony sávokban tud áttörni, lüktet a hamisítatlan olasz életérzés. A kávézók teraszain helyiek ülik körbe az asztalokat, vidáman, hangosan nevetve koccintanak a gyöngyöző, jéghideg Aperollal. Mellettük magabiztos, csinos olasz nők sétálnak el, akikből szinte árad a híres „bella figura” – az a veleszületett, könnyed elegancia, ahol a kifogástalan megjelenés és a belső tartás elválaszthatatlan egymástól. 

Nincs Verona Rómeó és Júlia nélkül. A Via Cappello 23. szám alatti épület amit kötelező meglátogatni – Érdemes a látogatáshoz előre online jegyet váltani. A Casa di Giulietta – valóban a XIII. századból származik, és a Dal Cappello család tulajdona volt (akikről Shakespeare a Capulet nevet mintázta), így maga az épület több mint 700 éves. A híres erkélyt nem Franco Zeffirelli 1968-as filmje ihlette, hanem már az 1930-as évek végén építették hozzá Antonio Avena múzeumigazgató kezdeményezésére, egy XIV. századi gótikus kafaragvány felhasználásával, kifejezetten a turizmus fellendítésére. Zeffirelli filmjének híres erkélyjelenetét nem ebben a veronai házban, hanem Artenában (Palazzo Borghese) és Pienzában forgatták. A kihelyezett bronzszobrot Nereo Costantini készítette 1969-ben, és 1972-ben állították fel a ház udvarán. A jobb mell megérintésének szerencsehozó hagyománya ettől az időszaktól ered.

A macskakövek ezután szinte észrevétlenül kanyarognak a Casa di Giulietta híres erkélye alatt, bevezetve a Piazza delle Erbe forgatagába.

A freskós házak és a több mint nyolcvan méter magasba törő Torre dei Lamberti óratorony árnyékában, vagy a monumentális Dóm és a gótikus Sant’Anastasia bazilika elképesztő, freskókkal díszített belső tereiben lépkedve a történelem tapinthatóan velünk lélegzik.

A város igazi, kendőzetlen arca azonban akkor mutatja meg magát, amikor a léptek egy csendesebb, nyitott térre, a román stílusú San Zeno Maggiore bazilikához érnek.

Az impozáns templom előtti tágas téren mintha lelassulna az idő. Különös és felemelő érzés látni, ahogy a múlt és a jelen ilyen természetességgel simul egymásba: a templom évezredes, naptól felmelegedett műemlék kőlépcsőin helyiek ülnek. Elegáns nők és öltönyös férfiak társalognak heves gesztikulálással, őszintén nevetve beszélik meg a nap eseményeit, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy építészeti mesterművön pletykálni. Miközben ők a lépcsőkön töltik az időt, közvetlenül előttük, a téren gyerekek játszanak. Felszabadultan, teli tüdőből visítva kergetik egymást vagy épp egy pattogó labdát a több száz éves köveken. Nincs bennük semmi elfogultság a hely monumentalitása iránt, számukra ez egyszerűen a saját sarki játszóterük.

A kanyargó Adige folyó és a rajta átívelő kétezer éves római kőhíd, a Ponte Pietra ívei aztán halkan továbbvezetik a gondolatokat. 

A hídon átsétálva, a meredek hegyoldalba felkapaszkodva vár a Castel San Pietro kilátója, a híres „Castel San Pietro Selfie post„. Ahogy az ember felér, a leglélegzetelállítóbb, képeslapra illő panoráma tárul elé. A lábunk alatt elterülő terrakotta tetők, a kanyargó folyó és a magasba nyúló harangtornyok látványa megállítja az időt, és végleg rabul ejti a szívet, miközben elkészül a kötelező emlékfotó. 

A macskaköveket koptatva, a megannyi csoda befogadása közben – bármelyik napszakban is járjunk – szinte kötelező betérni egy apró, kopottas kávézóba egy kis pihenőre. Odabent hangosan szisszen a kávégép, a pultnál álló helyiek pedig félszavakkal üdvözlik a baristát. A gőzölgő feketekávé, amit a pultnak támaszkodva fogyasztunk el, meglepően olcsó, szó szerint fillérekbe kerül. Mégis, az első korty után kiderül, hogy az íze tökéletes: sűrű, sötét, isteni finom. Ahogy a vastag falú porceláncsésze halkan koccan a fém pulton, könnyű megérteni Verona titkát. Nem követeli meg, hogy állandó áhítattal csodáljuk; egyszerűen csak hellyel kínál a templomlépcsőin, ad egy tökéletes kávét, és hagyja, hogy a macskaköveken lépkedve mi magunk találjuk meg a lelkünket megérintő csodát.

Gyakorlati jótanács a végére: Ehhez a varázslatos utazáshoz praktikus segítséget nyújt a városi buszközlekedés is. Bár nem feltétlenül patikamérlegen megtervezett, svájci pontosságú hálózatról van szó, de abszolút használható és jól működik: a külsőbb kerületekből, az állomásról vagy a szállásunkról kényelmesen be lehet utazni vele a város szívébe, így minden energiánkat Verona semmihez sem fogható hangulatának befogadására tartalékolhatjuk.

Élmény: Barta Zsuzska / www.gogogo.hu

Fotó: Farkas Attila / www.gogogo.hu 

Térkép:

#Verona, #Olaszország, #utazás, #JúliaErkélye, #olaszéletérzés, #Italy, #travel, #JulietBalcony, #italianlifestyle, #Italien, #reisen, #JuliaBalkon, #italienischeslebensgefühl