A múlt században nagymamáink egy olyan korban éltek, amikor a nőket ritkán engedték kísérő nélkül férfitársaságba, amikor a házasság köteléke szentnek és felbonthatatlannak számított. Elképzelhetetlen volt, hogy a nők karriert építsenek vagy akár szavazzanak. Az elmúlt száz évben gyökeresen átalakultak a férfi-női szerepek. Ma már senki nem csodálkozik azon, ha egy nő kemény férfikézzel irányít egy céget, vagy ha egy férfi marad otthon a gyerekkel. De vajon meddig feszegethetjük ezeket a határokat? Tényleg ilyen világról álmodtunk? Miért jó, ha egyre több a csonka család, a férfias nő és a nőies férfi? Hová vezethet, hogy folyamatosan nő a szinglik száma? A XX. század végén egy új családmodell alakult ki. Kényszerből vagy tudatosan egyre többen élnek egyedül. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon a lakosság 31 százaléka él egyszemélyes háztartásban, de a társ nélküliek aránya ennél is nagyobb. Kapcsolataink elsekélyesedtek, gyorsan, röviden, felületesen ismerkedünk és egyre kevesebbet vagyunk hajlandók feláldozni saját személyes kényelmünkből, érdekeinkból. Felgyorsult világunkban, amikor minden a fogyasztásról és az egyszerhasználatos értékekről szól, elég nehéz elképzelni, hogy egész életünket egyetlen ember mellett éljük le. Egyre kevésbé törekszünk arra, hogy konfliktusainkat megoldjuk, inkább fogjuk a kalapunkat és továbbállunk. Európában a 45 év feletti nők csaknem egynegyedének nincs gyereke, a fiatalabbak közül pedig egyre többen egyáltalán nem is szeretnének szülni. A rosszul értelmezett önmegvalósítás, az önkiteljesítés egyre nagyobb hangsúlyt kap a nők életbében, sokszor pont a család, a gyerek kárára. A gazdasági növekedés, a fogyasztás és a teljesítmény fokozásának bűvöletében élő világ óriási terheket ró nőkre és férfiakra egyaránt. Nem csoda, ha egyre kevesebb idejük jut egymásra, vagy ha kétségbeesetten próbálják megtalálni önmagukat, saját helyüket, szerepüket ebben az összekuszálódott világban.