Need for Speed The Run
Jack bajba került: sarkában van a nyugati part bűnszövetkezete, s ha nem jut gyorsan pénzhez, valószínűleg elég hamar spagettibe darálva találja magát. Szerencsére főhősünk egy dologhoz nagyon ért: a vezetéshez. Úgyhogy megindul az egész országon átívelő hajsza.
Érdekes dolog, hogy amikor már úgy tűnt, elkezdjük megemészteni a tényt, hogy a klasszikus Need for Speed halott, és soha nem jön vissza, s ennek megfelelően elkezdtük kőkeményen élvezni az újabb generációt képviselő Hot Pursuitot és a Shiftet, pont ez történik. Hogy mi? Nos, az, hogy pont az „eredeti” Need for Speed-hangulat sárba tiprásával és a borzalmas Underground 2 és Most Wanted-játékok elkészítésével több rendbeli vádpontban bűnös Black Box elhozza nekünk a The Runt, ami hangulatban messze közelebb áll a NFS 3-4-5-höz, mint bármi más az utóbbi évekből. Sajnos azonban örömünk nem lehet teljes, a The Run ugyanis alapvetően egy rossz játék.
Amit én sajnálok a legjobban, mert hosszú-hosszú idő óta nem érdekelt ennyire Need for Speed, mint ez. Annyira érdekelt valójában, hogy még a nyáron összekapargattam róla minden akkor elérhető információt, és karcoltam nektek egy előzetest. Fáj tehát, hogy végül ennyire balul sült el a The Run, ami több tényezőnek tudható be. Menjünk szépen végig rajtuk, kezdve a történettel. A Black Box úgy harangozta be a játékot, mint az első Need for Speed (és az első autós játék) igazi sztorival, karakterekkel, és ezt kiegészítendő, gyalogos részekkel, hogy igazán kihangsúlyozzák: ez bizony több, mint egyszerű gázpedál-taposás.
A készítők írtak is egy kétperces felvezető részt, ahol látjuk főhősünket, Jacket, amint épp az autójával együtt össze akarják zúzni, mert úgy tűnik, nagyon felbosszantotta a maffia egyes tagjait. Végül megmenekül, s az egyetlen esélye a túlélésre, hogy benevez a The Run néven induló hatalmas illegális futamba, mely az Egyesült Államok nyugati partjától, San Franciscótól, a keleti parti New Yorkig megy, s melynek pénznyereményéből nyilvánvalóan… tudna valamit csinálni, amivel kimászik a szarból. Mert sajnos az nem derül ki, hogy Jack mit tett, amiért a ‘Friszkói maffia végigkergeti az egész országon, sőt, valójában a nyitójelenettől eltekintve egyáltalán nincs is történet a játékban. Néha akadnak borzalmasan rosszul megírt párbeszédek, amikből semmi nem derül ki, csak azért vannak, hogy Jack keményebbnek tűnjön tőlük.
A másik dolog, ami jó előre megijesztett sok NFS-rajongót, az a gyalogos részek bevezetése. Nos, ezek még rosszabbak, mint arra előre számítani lehetett, de szerencsére nincs belőlük sok: ha jól számoltam a játék során összesen három vagy négy, maximum másfél perces szekvencia erejéig kerülünk ki a kocsiból. Szabad mozgásról szó sincs, sima és felesleges átvezető jelenetek ezek, idegesítő QTE-gombnyomogatással. Ezzel tehát letudtuk azt a két újdonságot, amelyekkel állítólag az új NFS-nek ki kellett volna emelkednie a „sztenderd” autós játékok tömegéből, de sebaj, talán majd a gigantikus parttól-partig verseny kárpótol mindenért.
Nem teljesen. A The Run kampány tiszta játékideje ugyanis kereken 2 óra, amit a rengeteg töltőképernyő bámulása felvisz olyan 4 óra körüli időtartamra. Az ötlet itt alapvetően az lett volna, hogy ahogy haladunk nyugatról keletre, az adott helyszínnek megfelelően folyamatosan változik a környezet, miközben nekünk a 200 fős mezőny végéről előre kell verekednünk magukat, mire elérünk New Yorkig. Ebből az elsőt remekül sikerült megvalósítani: ahogy kitörünk San Franciscóból, a hat versenyenként váltakozó szakaszok mind-mind más terepet kínálnak. Hosszú autópályás száguldásuk, a Death Valley halálosan száraz sivatagi útjai, az Aspen-környéki havas hegységek, a közép-amerikai síkságok, New Jersey külső, erdős tereületei mind-mind fantasztikusan hangulatosak, s ahogy ezeken a tájakon száguldozunk, rájövünk: ez az igazi, klasszikus NFS-hangulat!
A The Runt többféle versenytípus folyamatos váltakozása dobja fel: akadnak klasszikus 6-os vagy 8-as versenyek, eliminator-futamok, ahol az idő lejárta előtt magunk mögött kell tudnunk az ellenfelet, különben kiesünk, párbajok, ahol elnyerhetjük az ellenfelek kocsiját, illetve olyan szakaszok, ahol csak az idő ellen kell futnunk, hogy beérjük a mezőnyt. A The Run ügyesen váltogatja a rendelkezésére álló versenymódkat, így nem érezzük a dolgot annyira repetitívnek. S ahogy éppen egy párbaj közben száguldunk lefelé a hegyről, az éles kanyarokban fordulva, a gyönyörű tájat bámulva, már-már elhisszük, hogy a játék működik. De sajnos nem.
Mindent tönkretesz ugyanis az autók totálisan borzalmas kezelhetetlensége, és a mellé társuló, lassan reagáló, válaszképtelen irányítás. S ez a két dolog, azt hiszem, a legsúlyosabb hiba, amit egy autós játék csak véteni tud. Hatalmas probléma, hogy a The Run közben nem az adott verseny miatt izgulunk, hanem azért, hogy vajon meg tudunk-e küzdeni az iszonyatos kontroll gyötrelmeivel. Pedig nem kellett volna messzire menni: a házon belüli Criterion ugyanis mestere a dobfeszes árkád autósjátékok irányíthatóságának és a valós autótípusok eltúlzott, de élvezetes viselkedésének megvalósításában.
Emellé társulnak a borzalmasan szkriptelt, csaló ellenfelek és rendőrök. Egyszerűen röhej, és nem hiszem el, hogy 2011-ben olyan még előfordulhat, hogy egy nyílegyenes úton 290-nel nitrózok a világ egyik leggyorsabb autójával, a Pagani Huayayarararával, és a rendőr a sztenderd Ford járőrautójával úgy megy el mellettem, mintha szó szerint állnék. Csak azért, hogy aztán befaroljon előttem, és hatalmas ütközés legyen a dolog vége, vagy azért, hogy egy társával olyan blokádot alkossanak, hogy közöttük pont el lehessen menni. De nem lehet, a rossz irányítás miatt. Az ellenfelek is a szokásos, korábbi NFS-ekben már tapaszalt módon viselkednek: lassan mennek, amíg utól nem érjük őket, s miután szintén elnitrózunk mellettük maximum sebességgel, pár másodperc múlva úgy előznek vissza, hogy az a fizika, a logika és a józanész minden paraméterével együtt felfoghatatlan.
De van még más is. A játék megengedi, hogy nehézségi szinttől függően néhányszor (normálon ötször) reseteljük az eseményeket a legutolsó ellenőrzőponton mentett részig, ha esetleg végzetes karambol, vagy más szörnyűség áldozatai lettünk. A probléma, hogy a játék automatikusan és kötelező módon visszarak minket, ha akár csak egy méterre elhagyjuk pályát bármilyen irányba, így gyakorlatilag elveszi tőlünk a lehetőségeket, hogy akkor reseteljünk, amikor tényleg szükségünk lenne rá. Ez kombinálva az – ismétlem magam – horrror irányítással és kezelhetőséggel azt eredményezi, hogy a szűk, kanyargós pályákon a játék gyakorlatilag nem működik. S mi történik, ha végeztünk a The Run játékmóddal? Nos, tolhatunk kihívásokat medálokért ugyanazokon a pályákon, illetve ugyanezt megtehetjük online is az Autolog-rendszeren keresztül. És ennyi. Nincs szabad versenyzési lehetőség, meg semmi hasonló, bár nem is látom be, hogy miért pont ezzel a játékkal töltenénk az időnket az egyébként is túlzsúfolt ünnepi szezonban.
De vannak még problémák. A Battlefield 3-ból átvett Frostbite 2.0 motor ellenére a játék nem valami szép. Kifejezetten ciki például, amikor néhány átvezetőben a szélvédőn keresztül mutatják főhősünket, amint az egyenesen a ’90-es évekből átmentett, nyolcszögletű, fix pozícióba állított kormánykeréken húzogatja a kezét, mintha kormányozna. Az autómodellek sem kifejezetten mutatósak, a táj viszont korrekt. Sajnos ezzel együtt az fps-szám viszont közel sem elég, egy ilyen gyorstempójú száguldozós anyagnál mindenképp szükség lenne a stabil 60 képkockára a 30 helyett, amit a The Run – jobb esetben – teljesíteni tud. A tájegységenként változó, a környék hangulatához igazodó soundtrack viszont szimplán fantasztikus.
Tehát, tegyük tisztába a dolgokat. Amennyire csak lehet objektíven nézve a The Run nem érdemli meg a fent látható pontszámot, ugyanis pont a legfontosabb dologban, a játszhatóságban szerepel le csúnyán. Ennek ellenére, valami furcsa módon sokszor mégis élveztem, s habár egy éven belül a harmadik Need for Speed-címet kapjuk, a Black Box tisztességesen eltér azoktól, és hosszú évek óta először hozza vissza nekünk azt, amiért az NFS-t eredetileg megszerettük. A pontszám tehát egyfajta bizakodás a jövőre nézve: reméljük kapunk még ilyet, s azt is reméljük, hogy az sokkal jobb lesz.
FORRÁS: