2019. szeptember 19., csütörtök
danielfromhungary.blogspot.com
Egy lány jön szembe véresre horzsolt arccal. Meg egy felkötött karú fószer. Meg sok sántikáló tini. Bekötött kezek, lábak, szétégetett vádlik, varas térdek, combok és eltört könyökök. Mindezt nem a baleseti sebészeten láttam, hanem Hanoi óvárosában csellengve. Itt gyűlnek össze tömegével azok a nyugati titánok, akik befejezik észak-vietnami motoros túrájukat.
A megugrandó léc nem túl magas. Az automata váltós robogók elterjedése óta kijelenthető, aki tud biciklizni, az tud motorozni is. Persze ez nem azt jelenti, hogy közlekedni is. De kezdem az elejéről.
A nyaramat, szigorúan befektetési céllal, nagyrészt Vietnámban és Laoszban töltöttem. Délkelet-Ázsiát viszonylag jól bejártam az utóbbi években, most olyan helyekre fókuszáltam, ahol nem voltam korábban. Ezen helyek egyike Vietnám Ha Giang nevű tartománya, a legészakabbi. Arról nevezetes, hogy a cukorsüveg-szerű hegyei között kiváló motoros túrákat lehet tenni. Sajnos néhány évvel lecsúsztam az indianajoneskodást és alaposan kiépített rendszerrel találtam magam szemben, azonban szezonon kívül, a szokásos menetiránnyal szemben haladva és térkép nélkül sikerült elkerülni nemcsak a tömeget, de néha mindenki mást is.
Észak Laoszból érkeztem Dien Biem Phu-nál lépve át a határt, majd egy hetet Sapaban töltöttem. Sapa a helyi Alpok, sajnos a kínaiak nagyon felkapták, így rá sem ismertem a korábbi álmos kisvárosra. Miután elvertem csomó időt túrák bejárásával, motorozással és sörözéssel, valódi célom, Ha Giang felé vettem az irányt. Vietnámban az utóbbi években leterjedtek a fekvős éjszakai buszok, így egyből szívesebben vállaltam a 8-10 órás éjszakai utakat.
Útközben sokszor elgondolkoztam, egy magamfajta felfedezős alkatnak van-e értelme ilyen helyekre jönni. A konklúzió az, hogy a világon semmi. Mármint nincs benne kihívás, sem fizikailag, sem intellektuálisan. Viszont minden nagyon könnyen megy: nyaralni, kikapcsolódni, nem stresszelni, nem előre tervezni és sodródni tökéletesen lehet. Meg persze gyönyörködni a könnyen elérhető természeti szépségekben, ami a ismét a legfőbb célom volt.
A múltat nem sírom vissza, mégiscsak a 21. században vagyunk, aki lemarad és nem tud változni, az sose lesz képben többé. De azért néha hiányoztak azok a ma már fölösleges körök, amiket az első utazásaimon futottam: szálláskeresés (beszélgetni kellett a helyiekkel!), alkudozás a szállásra, buszok menetrendjeinek a kiderítése és a valósághoz fűződő viszonyuk kitapasztalásának türelemjátéka, valamint a nálam lévő büdzsé betartása. Továbbá helyi térképek beszerzése, leírások és kézzel rajzolt skiccek alapján tájékozódás és egy csöpp állandó bizonytalanság a már meglévő és a frissen megszerzett tudásban. Ehhez képest mi van ma? A reptéren belelapozok a Lonely Planetbe. Hopp, találok egy érdekes infót, ott azonnal letorrentezem pdf-ben. Begurulok egy ismeretlen városba, a buszpályaudvar előtt öt perccel rámegyek a booking-ra és kinézek és befoglalok egy helyet, majd hívok egy übert (snapp-et, grab-et, careem-et) és olcsón elvisznek a szállásra, ahol úgy köszönnek, hogy hello Mr Daniel, most láttuk a foglalást és minden fasza. Van online buszmenetrend, amire jegyet is lehet venni, esetleg késő éjszaka másnap reggelre veszek egy repülőjegyet egy random helyre 35 dollárért, és 10 órával később már ott is vagyok.
Lenyűgözően egyszerű lett utazni – pontosan annyira bonyolult, mint Budapesten békávézni (néha még egyszerűbb is). Időnként erősen vágyom vissza Afrikába, ahol még akadnak kihívások.
Ha Giangba éjszakai megérkezni megterhelő. Legalább ezer méterrel alacsonyabban van, mint Sapa, azonnal mellemre térdelt hajnali a pára és a forróság. Négy óra ájulást követően szembesültem azzal, hogy mennyire egyszerűvé vált a letaposott úton való utazás. Évek óta nem voltam turistás helyen, a legutóbbi valamire való utazásom Borneón volt, de ott sem volt túl nagy a forgalom. Most viszont a recepción béreltem egy kismotort, kaptam infót és jótanácsot, elzártam a hátizsákom és kora délután kigurultam a hostelből. Már csak egy ékszíjat kellett vennem, amivel fölerősítettem a szatyromat magam mögé az ülésre és robogtam a hegyek közé. A tájról inkább nem írok, unalmasan váltakozott a szép, az egzotikus és a drámai tengelyen.
Vietnámban motorozni olyan, mint Oroszországban vonatozni vagy Indiában tuktzukozni: aki nem csinálja, ott sem volt. Jómagam nem számítok rutinos versenyzőnek motorozás terén. Viszont ahhoz már elég öreg vagyok, hogy a közlekedési balesetben önhibámból megsérülés a lúzerség kategóriájába essen. Szóval óvatos duhajként úgy közlekedem, hogy rajtam kívül mindenki hülye, és ez a taktika általában megvéd a közlekedésre valóban alkalmatlan, elsősorban nyugati ízirájderektől (nemcsak itt, Erbilben meg Teheránban is).
Annyit néztem ki előre, első estére nagyjából meddig szeretnék eljutni. Miután órákig senki nem jött szembe, azt hittem, rossz évszakban jöttem. De aztán estére befutottam egy faluba, ahol hirtelen megszaporodtak a robogós tinik és őket követve eljutottam az első – és utolsó – tömegszállásra. Isten háta mögötti tüneményes falu, benne vagy 80-100 nyugati fiatal egy vagy két szállásra szétszórva, sör, wifi és bulika. Első este beleszagolhattam, milyen lenne szervezetten, társasággal menni. Szerencsére kiderült, hogy az én útvonalam épp az ellenkező irányba megy, mint a megszokott, így nem fogjuk egymást kerülgetni ugyanazokkal a fazonokkal.
Tulajdonképpen egyhangúan teltek a napjaim: motorozás, sörözés, motorozás, ebéd, sör, motorozás, patakban fürdés, motor, sör, vacsora, sör. Mivel nem siettem sehova, egy Dong Van nevű kisvárosban állítottam föl a bázisom és egy nappal meghosszabbítottam az egyébként három napos kört. Este a helyi főtéren beültem egy nagyon helyinek látszó helyre, és kértem egy NAGY pálinkát. Mutattam, hogy nem pohárka kell, hanem valami nagyobb. Erre teletöltöttek egy sörösüveget a pálinkáshordóból, kértem mellé egy liter vizet meg két kólát és skypeon keresztül közös aljasodásba kezdtem az otthoni barátaimmal. Közben megvacsoráztam, órákkal később elfogyott a pálesz, kértem még egy pohárral, majd fizetni akartam. Összesen három dollárba került az este, a pohár páleszt ajándékba kaptam, mert nem hitték volna, hogy tudok még járni (erre jó a 90 kilós test meg a sok víz, többek között).
Másnap elmentem az ország legészakibb pontjára, egészen a kínai határig, annyira, hogy kicsit át is illegálkodtam egészen addig, amíg meg nem láttam az aknamezőt jelző táblákat. Este befutott egy amerikai – dél-afrikai társaság. Már mentem volna lefeküdni, amikor a sötét utcán elém álltak, hogy nem tudom-e véletlenül, honnan lehet spanglit szerezni. Történetesen tudtam, mert ebédnél a helyi olasz étterem menedzsere, egy ausztrál fószer egy akkora dzsojintot szívott mellettem, hogy az utca végéből éreztem. Elküldtem őket az étterembe és húsz perc múlva boldogan tértek vissza: az ausztrálnál nem volt, de átfüttyentett az utca túloldalára egy helyi komának, az átjött és meg is volt a biznisz.
Fölültünk a tetőre beszélgetni, így kiderült, hogy amerikai barátunk hajléktalan. Megkérdeztem, honnan jött, azt mondta, USA. Oké, de melyik államban lakik. Egyikben sem, hajléktalan vagyok, felelte, de bevallotta, hogy egy arizonai raktárban van pár cucca, úgyhogy legyen mondjuk arizonai. A dél-afrikai békefenntartó volt Boszniában, arról beszélgettünk egy sort, majd lelépett és egyedül maradtam az amerikaival. Meg is bántam, bántóan nem tudott semmit semmiről, de nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy a szerbeknek biztos igazuk van, meg hogy ki tudja, volt-e népirtás. Bő egy év Bosznia és három Mars mira végigyaloglás után inkább úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a hülyékhez és leléptem aludni.
Másnap szolid tempóban visszahajtottam Ha Giangba, leadtam a motort és elhatároztam, ide még visszajövök alaposabban körülnézni.
Hanoiban voltam már párszor, most elsősorban csak sörözni meg enni akartam, meg találkozni Pierre-el, a marseillesi szakáccsal, akivel úgy hat héttel korábban Laoszban verettük egy hétig. Amire nem számítottam, hogy Hanoi óvárosa backpacker gettó lett – lehet, hogy nem most, de most tűnt fel először. Gyakorlatilag mozdulni sem lehet, annyi emberrel, úgyhogy délelőttönként olvastam és galériákba jártam, délután edzés, este sörözés (a sarki házi főzés, a bia hoi 30 dollárcentre drágult poharanként!). Nyílt egy amszerdami stílusú coffee shop, ami teljesen illegális kéne, hogy legyen, de valamiért hivatalosnak látszóan működik, rendes nyitva tartással és nyilvánvalóan lefizetett helyi hatóságokkal. Ugyan csomót beszélgettem kedves emberekkel, de néhány nap alatt eluntam ezt a szép életet és átrepültem Kambodzsába.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com
