2018. szeptember 28., péntek danielfromhungary.blogspot.com A Sabalan megmászása testhezálló feladatnak ígérkezett: egy 4811 méter magas vulkánt egy nap alatt megmászni akklimatizáció nélkül, könnyű felszereléssel,…
Több mint egy éve élek Iraki Kurdisztánban, csomó mindenről írnék, amiről nem lehet, csomó minden másról szintén írnék, de nehéz úgy megfogalmaznom, hogy korrekt legyen, de azért eléggé árnyalt. A sport szerencsére olyan kategória, amin keresztül a többi dolgot is el lehet magyarázni.
Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában.
Az irániak minden keresztbeszervezés, értetlenkedés és titkolózás ellenére nagyon kitettek magukért. Profi szervezés, iskolások kivezényelve, iráni technó bemelegítésnek, nagy emberek a környékről, rengeteg médium a Közel-Keletről (ha valaki látott nyilatkozni a libanoni tévének, akkor az tényleg én voltam), csomó iráni futó, rendőrmentőtűzoltó, kísérőkocsik, banántalanított frissítőpontok és egyebek mutatták, hogy eszükbe sem jutott elkummantani az eseményt.
Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás.
Összesen 145 napot voltam úton, bő tucatnyi országban – főleg Benelux és Balkán, Ukrajna, meg persze Irán. Ja, meg Irak. Ebből Boszniában töltöttem vagy 3 hónapot. Vezettem minimum 25 ezer kilométert, június óta futottam 630-at, lenyomtam egy maratont Amszterdamban, hazaköltöztettem a csajom Brüsszelből, és még el is költöztünk.
Az utóbbi hónapok nagy rohanásában el is felejtettem, hogy jövet-ment Hong Kongban is (meg Makaón is) eltöltöttem pár napot.
Életem talán legegyszerűbb iráni kiruccanását sikerült összehozni – ugyan a rengeteg előkészítésből semmi sem látszott, mert mindig mindenhol rögtönözni kellett.
Négy éve voltam utoljára, és már nagyon kezdett hiányozni. Hogy mennyire, arra csak akkor jöttem rá, amikor leszállt a belgrádi gépem, és megpillantottam a minden szögből ismerős völgyet, Szarajevót.
Karácsony előtt kissé megviselt egy váratlan bő hónap a Fülöp-szigeteken. Persze azért jó olt! Alább a nyavalygásaim első fele, kissé szerkesztetlenül, később majd írok az értelmesebb részéről is.