danielfromhungary.blogspot.com
2012. március 5., hétfő
Azt hiszem elnézést kell kérnem azoktól, akik sok vagy kevés szabadidejükből áldoztak arra, hogy ezt a blogot olvassák. Nekik jó pár hónap kimaradást kell kimagyaráznom. A jó hír az, hogy velem minden rendben, megjártam Brüsszelt, Törökországot, Etiópiát, Japánt, a rossz hír meg az, hogy nem eléggé.
Az utolsó sokkoló élmény egyébként Japánban ért. A világ leginkább lerohadt, mocskos, veszélyes és kényelmetlen fele már második otthonom. Ez után a Holdon sem kapnék kisebb kultúrsokkot, mint amit Japán okozott. A szolgáltatások színvonala olyan, hogy olyat még filmben sem láttam. Engem leginkább a fűtött vécéülőke nyűgözött le, állítható erősségű és hőmérsékletű ánuszmosó vízsugárral. Ez a civilizáció csúcsa, innen már csak lejjebb van.
Amikor lemásztam a repülőről a tokiói reptéren, gyorsan felugrottam az utolsó sebes vonatra a belváros felé. Ott metróra szálltam, és egyből kiderült, hogy Japánba nem érdemes pár napra jönni. A metró és a várost átszelő gyorsvasút hálózata igényel némi akklimatizációt. Először is megérkezik a paraszt (jelen esetben én), aki még sosem látott háromnál több metróvonalat (vagy nyolcnál többet). Itt van vagy 9, és amikor azt hiszed, hogy az összes színes vonalat ismered a térképen, rá kell jönnöd, hogy van egy legalább ugyanennyi vonalból álló vasúthálózat is, tök más megállókkal. A két térkép egymásra téve értelmezhetetlenül bonyolult, úgyhogy kénytelen vagy két térképet használni. Az mindenesetre gyönyörű pillanat lehetett, amikor a metrórendszer és a városi vasút működését összehangolták, hogy ne kelljen sokat várni egyikre sem.
A metró másik vidám jellegzetessége a kijárat. Nevezetesen minden nagyobb megállónak van vagy 6-8 kijárata, amit ha véletlenül benézel, reménytelenül ismeretlen helyen bukkansz fel – vagy ami még rosszabb, ismerős helyen, ahonnan magabiztosan elindulsz valahova, majd kiderül, hogy mégsem ott vagy, ahol lenned kéne. A kevésbé tehetséges tájékozódók simán elverhetnek pár napot metrózással és reménytelen álldigálással mindenféle metróközeli helyen. Az első pár napom nagyjából azzal telt, hogy magabiztossá metróztam magam, hogy egy nappal később megint bénán ácsorogjak egy ismerősnek tűnő sarkon, majd sikerélmények híján visszamenjek a metróba egy újabb próbálkozásra, hátha eltalálom a tuti kijáratot. Napokkal később már valamivel rutinosabbnak éreztem magam, de a megfelelő kijárat 100 százalékos eltalálásához talán még tokióinak lenni sem elegendő.
Megérkezésem után azonnal kajálni indultam, úgy este 10 felé. Teljesen saccra beültem egy olyan helyre, aminek nem volt kirakata és nem is vártam tőle semmit. Biztos, ami biztos alapon berendeltem egy üveg forró szakét – éppen fájt a torkom. Az étlap zseniális, minden krikszkrakszokkal van fölírva, de a jelek mellett egyértelművé teszi a választást a kaja fényképe, valamint a mellé biggyesztett ára is. A krikszkraksz neve egyébként kandzsi, elnézést, akinek szívügye az ilyen megfogalmazás. Percekkel később meghozták a bundás osztrigámat meg a sült tofut, és attól kezdve otthon éreztem magam.
Felfedezésképpen elmetróztam Shibuyába, ami az a bevásárlónegyed, aminek központja az az utca, amelyik minden tokiós filmben benne van. Az, ahol keresztbe van a zebra és mindenki összevissza megy, és még a legkorruptabb magyar politikus sem tudná kifizetni a havi villanyszámlát, annyira ki van világítva. Később betoltam egy negyedik emeleti iszonyatosan menő panorámaablakos koktélbárban egy tequila sunrise-t. „Csak” 10 dollár volt, de amikor láttam, hogy a sima tea is 8, úgy ítéltem, gazdaságosabb szeszre költeni.
A szeszre költés egyébként is sport. Az üzleti negyed szélén laktam, este 8 felé már elég sok sörhullát lehetett látni, 9 és 10 között pedig már mandinerbe jártak az arcok a fal meg a kocsik között. Szombat reggel öltönyös, nyakkendős, suvickolt cipős csávó aludt egy kirakat alatt. Ő volt az egyik a sok közül, aki nem jutott el egy kapszulahotelbe, hogy ott essen össze. Aki szeret minden este vicces részegeket látni, annak Tokió maga a paradicsom.
Ugyanilyen fazonokkal találkoztunk később egy másik csehóban, a metró mellett. A szokásos sztorikezdés(beültünk egy sörre) után rátaláltunk a legjobb sörkorcsolyájára, a bundás, rántott rákra, amit bundás sajttal és tofuval lehetett kérni, de én maradtam a sima ráknál. Na meg a még több sörnél. Később bejöttek a multinál végző öltönyös droidok, hogy a kezdeti visszafogottságot pár sörrel magas szinten levezessék. A Krawattenkommandónak nevezett háromfős különítmény két sör után már nyakkendővel a homlokon nyerített, láthatóan készen álltak arra, hogy a következő órákat öntudatlanul végigkaraokizzák. Szerencsére arról már lemaradtam. Amikor másnap ugyanott megláttak, volt némi feszélyezettség a levegőben, amit az aznapi első sör sikeresen föloldott.
A meló közben fölhívott északra (ld. előző bejegyzés), Iwate prefektúrába, amihez ki kellett használni a shikanzent, a gyorsvonatot. A fényezés helyett inkább csak annyit jegyzek meg, hogy a legnagyobb fless vele kapcsolatban akkor ért, amikor nem voltam rajta. Történt ugyanis, hogy az egyik állomásán várakoztam a peronnál. Az egy irányba haladó vonatok közül vannak gyorsabbak a nagyon gyorsnál, amelyek csak néhány helyen állnak meg. Normális esetben a kisebb megállókban csinálnak 1-1 „leállósávot” a megálló vonatnak, hogy ne legyen útban a nem megállónak. Az én állomásomon ilyen nem volt, derékig érő vaskorlát védett a vasúti pályától. A távolban feltűnt egy fényszóró, gyorsan közeledett, én meg éreztem, hogy menni kéne innen, de nem bírtam. Másodpercek alatt elment egy méterre mellettem a több mint kétszáz méteres szerelvény legalább 200-zal. Mintha egy repülő mellé álltam volna be. Apokalipszis…
Ja, és a nagy kapkodásban vettem egy jegyet, de nem volt rajta semmi infó nyugatiul, úgyhogy nem szálltam át, olyan gépen maradtam, ami nem állt meg a helyen, ahova mentem. A kaller azt mondta, no problem. Két perc múlva visszajött egy cetlivel, rajta a célállomáshoz szükséges csatlakozás adatai, és a jegyemen egy kandzsi, amivel ingyen tudtam eljutni a célig. Nyilván nem ők hibáztak, de tuti nem én voltam az első nyugati, aki benézett valamit a vonatozásnál. Így legalább eljutottam Moriokába is…
Utolsó nap éreztem úgy, hogy egy magamfajta szakadt kelet-európai fazonnak Tokió tiszta Disneyland. Igénybe vettem a skytraint, illetve itt nem emlékszem a nevére. Magasvasút a házak 4-5 emeleti szintjén, vezető nélküli panorámajárat. Ezzel sem lehet rossz melóba menni…
Előtte hajnalban elmentem a Tsukiji halpiacra, hogy csodát lássak, de nem jött össze. Maga a halpiac iszonyatosan nagy. Olyan fél 6 körül kezdődik az árverés, ahol a napi portéka nagyja elkel. Ide naponta 120 fakin’ turisztot engednek be, előzetes regisztrációval, két turnusban, 2×20 percre. Esélyem sem volt. Amúgy reggel 9-től már nyilvános a hely idegeneknek is, de mivel 7 felé értem oda, nem volt kedvem két órát álldogálni, ezért jártam egy nagyot és föladtam a tervet. De azért megpróbáltam belógni, az első rendőrt kijátszottam, a második egyből lekapcsolt, udvariasan köszönt, kezembe nyomott egy térképet a piacról, angol nyelvű leírást, majd megkért, hogy erre most ne járkáljak és jöjjek vissza 9 után. Tutira lesz legközelebb, mert egy hét alatt csak az jött át, hogy szinte semmit sem láttam.
Tokió tisztasága mellett két dolog sokkolt még: a zaja és a közbiztonság. A zajnál nem is a zaj, hanem a zaj hiánya aggasztott. Minden halk, a vonat, az autók, nem hallod, nem érzed, amikor elindul valami. De a közbiztonság még durvább. Az utcán bringák lakat nélkül, kint padok, növények (a bringa nem, de az utóbbiak szerencsére Európában is előfordulnak). A követségről egy arc megemlítette, ha történik valami bűncselekmény, másnap benne van a hírekben…
Érdeklődőknek egy gyors útvonal, akinek van kedve utána nézni: Tokió-Kitakami-Kamaisi-Otsuchi-Shin Hanamaki-Tokió.
Legközelebb ha megyek, két dologra biztosan szükségem lesz: több időre, és rengeteg pénzre. Mert azt a szolgáltatást, amit ott kapsz, kőkeményen meg kell fizetni. De a legszebb benne az, hogy tökre megéri. Hazafelé a repülőn megint megnéztem a Lost in translation-t, jó volt, mint mindig, illetve most sokkal jobb, hiszen a helyek és helyzetek ismerősként tértek vissza, és akkor is röhögtem, amikor korábban nem.
Forrás: danielfromhungary.blogspot.com