danielfromhungary

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak.

2011. augusztus 31., szerda

danielfromhungary.blogspot.com

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak. Egymás után a második esős évszak maradt ki a térségben, mely Szomália, Etiópia, Eritrea és Kenya hatalmas területeit érintve, több mint 12 millió ember életét sodort ismét éhínségbe.

Közben úgy esett, hogy megvan az esély rá, hogy komoly ember legyek végre, rendes munkahellyel. Ami viszont azt is jelenti, hogy a hivatalos utazásaim miatt nem írhatok le akármit… Így aztán bármennyire is kemény sztorikba futottam bele Etiópiában, egy kozmetikázott verziót tudok csak közölni. Kihagyva ezzel olyan részleteket, amiket nagyon jó lenne évek múlva karosszékből visszaolvasni. Ettől persze nem lesz unalmas a blog, hiszen az egyéb kóborlásokat továbbra is közzéteszem.

Néhány napra rá, hogy kiderült, Etiópiába kell mennem, máris Addisz Abebában találtam magam. Guinea, Szudán, és egyéb kétes afrikai országok körbejárása után nem volt túl sok illúzióm, mit fogok találni Afrika szarván. Addisz elsőre sokkolt: meglepően fejlett (senki ne ragadtassa magát komoly elvárásokra), tele fehértetős kék zsigulikkal, emeletes épületekkel (ezt megtanultam értékelni, különösen néhány afrikai határváros után, mint az ezen a képen lévő Dolo Odo), templomokkal, mecsetekkel, és rengeteg koldussal.

A szárazság, az éhezés és az erőszak miatt százezres tömegek indultak meg Kenya és Etiópia határai felé, jelentős kihívás elé állítva a helyi kormányokat, az ENSZ-et és a nemzetközi szervezeteket. Etiópia legnagyobb menekülttáborában, a több táborból álló Dolo Odo-ban, több mint százezer menekült zsúfolódott össze, és folyamatosan érkeznek újabb menekülők. A szárazság Etiópia déli részét is sújtja, az ott élők viszont nem hagyták el a lakóhelyüket, legfeljebb azok keltek útra, akik az állataiknak keresnek olyan földet, amin maradt még némi növényzet és víz.

Az 1991 óta tartó szomáliai polgárháború súlyosbítja a helyzetet, mivel az ország központi részét, köztük Mogadishut is uraló Al-Sabab iszlamista milícia megtiltotta a nemzetközi szervezetek beavatkozását. Ennek hatására tömegek indultak el a szomszédos országok, elsősorban Kenya és Etiópia menekülttáborai felé. Etiópiában Dollo Odo, a szomáliai határon lévő tranzitváros környékén találhatók ezek a táborok, amelyekben több mint százezer menekültet látnak el jelenleg. A szárazság nemcsak a szomáliai menekülteket, hanem Etiópia lakosságát is súlyosan érinti, összesen 4,6 millió embert. Ők a falvaikban maradtak, és elosztó központokból próbálnak meg gondoskodni róluk a segélyszervezetek és a kormányzat.

Egyheti ügyintézés után a szomáliai határon lévő Dolo Odo nevű város felé vettem az irányt. A táv nagyjából 8-900 kilométer, ebből legalább 600 földúton. Nem voltam optimista, de a három napos reggeltől estig tartó zötykölődés engem is felkészületlenül ért. Az etióp táj határozottan meglepett. A déli országrészen két éve nem esett az eső, de ahhoz, hogy odaérjünk, át kellett kelni a hegyeken. Jobbra, balra, négyezres csúcsok, és olyan eső, hogy a sárban elakadtak a dél felé tartó kamionok, amelyek a segélyszállítmányt vitték a szomáliai határon lévő menekülttáborokba.

Addisz Abebában nehéz volt elképzelni a Dél-Etiópiát sújtó, évtizedek óta nem látott szárazságot. A város nedves, hideg levegője, a mindennapos eső és a napsütés hiánya éles kontrasztban állt a délre lévő forrósággal. Dollo Olo felé közeledve átvágtunk a hegyeken, ahol esőben és sárban elakadt segélyszállítmányok küzdötték magukat előre. A sofőrök beszámolója szerint időjárástól függően 5-10 napjukba kerül lejutni a szomáliai határra, ami elég szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy 5-600 kilométert kell „csak” megtenniük. Nekünk az Addisz Abeba és Dolo közti 800 kilométert 3 nap alatt sikerült teljesíteni, elvileg jól felszerelt terepjáróval, de 11 defekttel. Illetve 13-mal, mert a tetőre felszerelt pótkerék leeresztett útközben, úgyhogy az plusz kettőnek számít. Kezdett az egész szitu a guineaihoz hasonlítani, ahol szintén három napba telt 400 kilométer megtétele. Igaz, ott helyi taxikkal. Két defekt bizonyult végzetesnek, amikor egymás után mindkét pótkerék megadta magát. Ilyenkor a sofőrünk a két kerékkel felkapaszkodott egy arra járó teherautóra, és elment a legközelebbi városba, ami számunkra néhány órás útszéli álldogálást jelentett. Egyszer a sivatagban a szomáliai határon, egyszer meg Addisztól 160 kilométerre. Közben megállt pár ENSZ-es kocsi, hogy segítsenek, de mivel nem tudtunk szólni a sofőrnek, nagyvonalúan visszautasítottuk az ajánlatot. Mire besötétedett, persze már jól jött a fuvar, ami szintén kapott két defektet:)

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal szembetűnt a szárazság. Egyik helyen még a tócsákat kerülgettük, pár kilométerrel arrébb már kiszáradt kukoricás mellett állami élelmiszerosztásba futottunk. Ettől kezdve semmi mást nem lát a szem 300 kilométeren keresztül, mint reménytelenül száraz bozótost, benne csontsovány tevékkel, amint az elszáradt ágakat rágcsálják, meg kiszáradt folyómedreket. Autóval előzni életveszély, az elhaladó járművek olyan port vernek föl, hogy még megközelíteni is veszélyes őket az átláthatatlan porfelhőben.

Dollo Odoban aztán teljes lett az apokaliptikus hangulat. Emeletes épületet két napja nem láttunk, itt sincs. A város három „hotelje” közül kettő tele, a harmadik meg olyan, hogy a túléléshez talán elég, de pihenni, dolgozni egyáltalán nem alkalmas. Civilizált ember, ha könyvben látná, továbblapozna egyből. A „szobák” dróthálóval vannak elválasztva egymástól, áram nincs, a fürdés szóba sem került. Végül bekéredzkedtünk az Oxfam bázisára, ahol szabad ég alatt, de emberi körülmények között tudtunk felkészülni a következő napra.

A Dollo Odo néven ismert menekülttábor valójában hatalmas területen elterülő, egymástól távol eső táborok összességét takarja. A város szélén található a regisztrációs tábor. Ide érkeznek be a menekültek, akik meleg ételt és orvosi ellátást kapnak. A regisztráció során felveszik a menekült nevét, születési dátumát, a helyet, ahonnan érkezett, és a családtagjai számát. A regisztrációs táborban egy napot töltenek, utána átkerülnek az öt kilométerre lévő átmeneti táborba, ahol jelenleg körülbelül 25 ezren várják, hogy bejussanak valamelyik menekülttáborba, amelyek a határvárostól 20-70 kilométerre találhatók. A körülmények nyomorúságosak: kevés a sátor, bozótból, ágakból eszkábált alkalmatosságokban húzzák meg magukat a családok.

A Szomáliából érkező menekültek ellátása csak egy része a problémának, rajtuk kívül ugyanis több mint 4 és fél millió etiópiait fenyeget az éhezés veszélye. Őket a szigorú szabályok miatt nem engedik be a táborokba. Számukra az egyetlen megoldást az élelmiszerosztó központokban kapott minimális havi élelmiszer fejadag jelenti, ami 15 kilogramm lisztet, másfél kiló babot, ugyanennyi magas proteintartalmú táplálék kiegészítőt és fél liter olajat tartalmaz – egy hónapra. A helyzet belátható időn belül nem fog megoldódni, az tuti…

Az iráni kalandokat pár héten belül közlöm, a kaukázusiakkal egyetemben.

Végül megemlíteném, hogy a danielfromhungary bejutott a goldenblog három legjobb blogja közé, hála annak, aki benevezett, meg mindenkinek, aki olvasta, meg azért nekem is egy kicsit, hogy a sok kóborlás és a grafománia szerencsésen egymásra talált személyemben.

Forrás: danielfromhungary.blogspot.com

Fel