Utazás

Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem!

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.

2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres.

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.

A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.

 

Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében

2016. DECEMBER 1., CSÜTÖRTÖK

Forrás: http://danielfromhungary.blogspot.hu

Fel